Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-224

406 A Nemzetgyűlés 224. ülése 1921. évi július hó 8-án, pénteken. kérdése, az ipari munkásság kérdése, az a harmincezer hiányzó lakás, amelynek építése a háború miatt maradt el. Ezt pótolnunk kell. A decentralizáció mellett nekünk egy másik igen fontos reformot kell sürgetnünk, hogy a főváros, annak vezetősége egyszer már számoljon a telekspekuláció kérdésével. (Ugy van!) Én agrárérdekek hivatásos képviselője vagyok, nekem tulajdonképen semmi közöm nem volna ehhez a kérdéshez, de mint nemzetgyűlési képviselő és mint ember is látom ezt a szörnyű gazdálkodást. Gyerünk csak végig a Eákóczi-uton, hány földszintes vityilló van ott. (ügy van!) Hány egyemeletes házacska, amelynek tulajdonosa nem vehetné semmi hasznát, ha nem arra spekulálna, hogy azokon majd valamikor nem tudom micsoda áron értékesítvén a telket, milliókat fog munka nélkül nyerni ! Ott van a lóversenytér kérdése, ott van a Tabán kérdése. Száz és száz kis tisztviselőházat könnyen fel lehetne ott építeni; majd rátérek arra is, hogyan és mikép. A telekspekulációt a telek eladási értékkülönbözetének részben való lefoglalásával lehet egyensúlyozni, és ami haszna lesz ebből a városnak, tessék ujabb telekvásárlásra fordítani, hogy megfelelő konkurrencia legyen a lakáskinálatban. A közlekedési politika is hibás itt. Aki valamikor külföldön járt, akár Bécsben, akár Berlinben, akár Parisban, tudja nagyon jól, hogy a távolsági helyi vasutak, az a körvasuthálózat, földalatti vagy magasépitményü vasút 20 perc alatt a legmesszebb fekvő külvárosból is pontosan beviszi a lakót a város közepe felé. Tehát a forgalomból monopóliumot nem lehet csinálni azon telkek számára, amelyek a belvárosban feküsznek. Kérdem, vájjon közülünk valaki, ha a külvárosban lakik : Mátyásföldön, Kispesten, Újpesten vagy másutt, mer-e biztosan számítani, hogy másfél órán belül a nemzetgyűlésben lesz ? Ki van zárva! A külföldi fővárosokban pontosan 20 perc alatt meg tudják ezt az utat csinálni. Mindaddig, mig nekünk avárosikörvasutunk nem lesz, mig nem biztosítják azt, hogy a környékbeli falvakból közvetlenül befuthassanak azok a villamoskocsik a belvárosba és ne átszállással kelljen az utazást lebonyolítani, addig a telekspekulációt nem tudjuk ellensúlyozni. A viteldijakban is hiba van. A tisztviselők, vagy munkások kedvezményes viteljegyeinél napi négy utazásra számítanak, holott a legtöbb tisztviselő és munkás napjában csak kétszer utazik. Természetes, hogy azzal a javaslattal szemben, hogy a város maga is avatkozzék bele az építkezésekbe, sokan azt vetik ellen, honnan veszünk ehhez költségeket. Németországban ismerünk városokat — többek között ott van Ulm — ahol a város egy-kétlakásos családi házakat épit, eladja és fenntartja magának a jogot, hogy száz éven belül visszavásárolhassa azokat. A vevők mindössze az önköltségi árnak és az építési költségnek tiz százalékát fizetik; a fenmaradó összeg 3%-kal kamatozik, 2'5°/

0-kaí törlesztetik. De azt mondják, nem lehet Ulm példáját követni. Akkor is van kivezető ut. T. i. az, hogy a városi telkeket 90 éves bérletre adják át a tisztviselőknek és a munkásoknak. Akkor nem kell a kisember rendelkezésre álló tőkéjének túlnyomó részét telekbe fektetni, viszont a városnak megvan az a joga, hogy városrendzés esetén, vagy ha a telkek értéke emelkedik, visszakaphassa a maga telkeit. Azt mondják, hogy ez jelentéktelen. Dehogy. Tessék csak a Gschwindt-gyárnak és a többi telkeknek a történetét végignézni. Ha az ember nemcsak az eladományozott és mérsékelt áron eladott telkeket, hanem a teljes áron eladott telkeket is számbaveszi és megnézi, hogy az újonnan való értékesítésnél mit ért el a tulajdonos és milyen vesztesége volt a városnak, akkor látni fogja, mit jelent ez a kilencvenéves bérlet. Azt se mondják, hogy a családok nem mennek bele ilyen bérletbe. A statisztika azt mutatja, hogy egyetlen egy városi család 70 évnél tovább nem birtokol egy-egy városi házat, hanem ez alatt az idő alatt legalább egyszer eladja. Kilencven év nagy idő, arra mindenki mer építeni. A felépítmény joga dologi jog lenne s az ilyen külön hitelobjektumnál a hitel kérdésének megoldása is sokkal könnyebb lenne. Mert a házépítés kérdésének lényege, magva a hitelkérdés, ép ugy, mint a földbirtokreformé. Ahány földbirtokreformjavaslatot kidolgoztam — pedig van egy féltucat — mindig abból indultam ki, hogy olcsó hitelt biztosítsak a vevőnek. Nem a földből indultam ki, hanem a hitelből, tapasztalatból tudva, hogy ez akasztja meg legjobban a kisember földszerzését. Ép igy vagyunk a házkérdésnél is. Nem a telekből, hanem az építési és vásárlási hitelből kell kiindulni. Tudjuk nagyon jól, hogy a tisztviselő és munkás nehezen jut hitelhez. De nem igy van a szövetkezetben tömörült munkásnál és tisztviselőnél. Ha a város kilencven éves bérletet ad és ha az érdekeltek szövetkezetbe tömörülnek és az a szövetkezet veszi fel a kölcsönt, akkor meg vagyok győződve, hogy még külföldi tőkét is kaphatunk erre a célra. (Ugy van !) A családi házakat mindenkor lehet értékesíteni. Ha nem engedünk meg luxust, hanem a legfontosabb szükségletek szerint építtetünk, egészen biztos, hogy az a szövetkezeti garancia, maga a felépítmény és a bérleti jog nagyon leszorítja a rizikó-prémiumot és az óvatosabb pénzintézetektől is lehet majd hitelt kapni erre a célra. Németországban majdnem ezer ilyen házépítő szövetkezet működik. Igaz, hogy ezeknek az előfeltétele megvan a munkásbiztositásban. A szociális kérdések egymásba kapcsolódnak. A munkásbiztositásnak tőkefeleslegei elhelyeztetnek lakásépítésben. Teljesen logikusan, mert az egészséges lakás a legjobb ellenszer a népbetegségek ellen. (Élénk helyeslés.) Tehát amikor én annak a biztosított embernek jó lakást adok,