Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-212

116 A Nemzetgyűlés 212. ülése 1921. évi június hó 21-én, hedden. vasba van vésve. Az én naponként njra kezdődő küzködésemből nem lesz semmi, nem lesz épület, nem lesz hid, hanem le fog folyni, mint a Duna. Jön messziről és elmegy a végtelenségbe. Ez az én naponkénti keserűségem. De azután megnyugszom. Megnyugszom abban, hogy mások is ugyanezt tették. Ez a magyar sors, ez a névtelen munka. Ezt tették azok, akik folyton lövészárkokat ástak és abba beleestek. Ezt tették azok, akik a Doberdón mindennap kijöttek a sziklák közül. A mi történetünk semmi egyéb, mint a legnagyobb,hősi eposz: névtelen emberek hősi eposza. (Elénk tetszés.) Minekünk is ilyen szellemben kell folytatnunk a munkát. Ezért kértem t. barátaimat, hogy hagyjuk el egyelőre az ábrándokat. Próbáljuk kifoltozni azt, ami lehetséges. Saját tárcám körében három dolog van, amit kivánok. Az egyik, amit már előbb emiitettem, a budapesti és pécsi dohánygyár kiépitése. A másik, hogy szeretném az államnyomdát a román kihurcolkodás után ugy berendezni, hogy végre valódi bankónyomdává alakuljon át. Végül fel akarom állitani a magyar pénzverőt, mert pénzverőre minden államnak szüksége van. T. barátom, a kultuszminister legnagyobb súlyt helyezi arra, hogy a debreceni egyetem befejeztessék. Erre a célra 20 milliót vettünk fel. A földmivelésügyi minister urnák legfőbb gondja az volt, hogy a vizi munkálatok folytathatók legyenek, ami azért is helyes, mert ezek sok munkásnak adnak kenyeret. A vizi munkálatokra 30, a soroksári Dunaágra 70 milliót irányoztunk elő. A népjóléti ministerium több kisebb kórházat épit. Az igazságügyministerium a pestvidéki törvényszéken kivül több birósági épületet akar befejezni. A belügyminister ur az országos levéltár épületét fejezi be három millióval. De a legnagyobb kvótát az állami vasgyárak és az államvasút teszi. Erre az utóbbi célra nem kevesebb, mint 1300 millió korona beruházást engedélyeztem. (Élénk helyeslés.) Ezzel az összes beruházások két milliárdra, vagyis a tavalyinak a kétszeresére növekedtek. Többet nem birunk. Ennyit megpróbálunk. Megpróbálunk annyival is inkább, mert — amint reá fogok térni — ezt nem a költségvetésből, hanem külön kölcsönből fogjuk fedezni. Ez igy is van rendjén. Minden békeidőbeli költségvetés a beruházásokat kölcsönökből fedezte, azokat a beruházásokat, amelyek unokáink javára is szolgáltak. Ezeket nemcsak mi, hanem unokáink is fizetik. Ellenben amit mi költünk el a magunk javára, azt nekünk kell fizetnünk. E beruházásokon kivül költségvetésünket az terheli leginkább, amit átmeneti tételnek kell mondanom. Az átmeneti telel áll az ellátatlanok ellátásából, akik még mindig kétmilliárdot igényelnek a pénzűgyministeriumnál, és 500 milliót az államvasutaknál, és áll a valutakülönbsógből; azt is külön vettem. Mindenütt a költségvetésben benne van az, hogy mennyi volna a kiadásunk, ha valutánk rendben volna és mennyi az átmeneti kiadás, ami abból áll elő, hogy valutánk ilyen, még mindig gyöngélkedő állapotban van. Végül harmadszor vannak különféle a háborúból eredő kiadások, amelyek részben a még nem tisztázott tisztviselői státussal, részben pedig már egyenesen a trianoni békével vannak összefüggésben, igy pl. a reparóciós-bizottság egyéb költségei. Meg akarom jegyezni, hogy ebbe a költségvetésbe már két ujabb tételt vettem fel, az egyik az önnálló magyar jegyintézet céljára 150 millió, ami azt hiszem, igen jó üzletnek fog bizonyulni, a másik pedig az, hogy a Korányi barátom által kibocsátott pénztári elismervények kisorsolására, — elsőrorban a rokkantaknak — 40 milliót vettem fel. Ezek mind fedezetet találnak. Nem talál azonban fedezetet sem nálunk, sem a világ egy költségvetésében sem a háború által földúlt pénzügyi viszonyoknak a következménye, a felszívódási budget, vagyis a normális budgetet meghaladó háborús utókövetkezmények. Most ugy, amint párisi és londoni hitelezőinkkel már majdnem megállapodtam, — emiatt még ki kell utaznom — ennek a kötelességünknek is megfelelünk, és a jövő évre — mivel 1922. január 1-én kezdődik ez a kötelezettség, tehát csak egy félévre — fel van véve kétmillió francia frank és 180 millió angol font kifizetése, amivel tartozunk francia és angol hitelezőinknek. Ezt pontosan kell fizetnünk, azért, mert tisztán akarunk állani, mint becsületes adósai Európának. Ha mindezeket méltóztatnak összeszámolni, ki fog derülni, hogy ezen rendkivüli kiadások a jelenlegi költségvetésben 6,184.000.000 koronával szerepelnek, 707,000.000-val kevesebbel ugyan, mint tavaly, de mégis rendkivüli összeg. Ha össze méltóztatnak állitani összes rendes bevételeinket, rendes kiadásainkat, A-t és B-t és beruházást, ki fog tűnni az, hogy a költségvetési végösszegeiben az összes kiadások 26,700.000.000-t, a bevételek. 20,296.000.000-t tesznek ki; a hiány pontos összege 6,648.311.471 korona. Ez a hiány, ha a tavalyival összehasonlítjuk, számszerűleg 3,221.000.000-val kevesebb mint a tavalyi, de még egymilliárddal kevesebb, még pedig azért, mert tavaly egymilliárd beruházás volt, az idén pedig kétmilliárd van. Ez azt jelenti, hogy körülbelül a tavalyi deficitet felére dolgoztuk le. Igy állunk tehát, és azt kérdezem, hogy ezt a másik felét, amely még mindig megmarad, a hat és fél milliárdot mikor fogjuk ledolgozni. Ez a legfőbb kérdés és ez szól önöknek és az ententehatalmaknak egyaránt. E hat és fél milliárd deficitből kétmilliárd beruházás. Ez szerény nézetem szerint okvetlenül hitelműveletből fedezendő. Ezzel tehát az adózás után áttérek hitelpolitikánkra, mert semmi annyira össze nem törött, mint az állam hitele; de nemcsak a