Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-205

60i A Nemzetgyűlés 205. ülése 1921. éri Junius hó 9-én, csütörtökön, szidni azonban mindig csak azoktól hallottam, akiknek gyermekei haszontalanok voltak — akkor ma nagyobb eredményekről számolhatnánk be. Minél műveltebb valamely nemzet, annál jobban megbecsüli azokat, akik a műveltséget terjesztik. De ne gondolja senki, hogy én akkor, amikor a régi kormányférfiak hibáira utalok, menteni akarom azokat, vagy talán egyet is azok közül, akik iskoláinkat az elmúlt szomorú időben lezüllesztették, ifjúságunkat megrontották. A nemzet megvetése és igazságos Ítélete sújtsa őket. Tegyék kezüket a szivükre mindazok, kiknek alkalmuk volt a múltban felelősségteljes magas állásokban az iskolával foglalkozni és ezt elmulasztották. Hála Istennek, a magyar tanári gárda az egész vonalon mégis megtette kötelességét becsülettel, még a legnehezebb körülmények között is. Joggal elvárhatja tehát a magyar tanítói rend minden egyes tagja, hogy e munkát a Nemzetgyűlés értékelni fogja és tudatában lesz azon kötelességének, mellyel velük szemben tartozik. Azt mondtam felszólalásom elején, hogy olyan gondolatokat fogok felvetni, melyeknek megvalósítását már a következő tanévben szeretném látni : a dologra térek. Az első, amit ez a nemzet és minden egyes szülő, akinek gyermeke van, elvárhat, az, hogy szénszünet többé ne lehessen. (Ugy van! Ugy van !) Kijelentem, hogy szénszünetet többé nem bir el ez az ifjúság. A nemzet jövendője forog itt kockán. A magyar iskola nem bir el több szénszünetet. (Ugy van! Ugy van!) Ha hivatásának magaslatán áll a kormány, amit feltételezek róla, akkor, ha a föld mélyéből is, de elő fogja teremteni mindazokat az összegeket, amelyek szükségesek annak a szénnek és fának a beszerzésére és már most, a nagy vakáció folyamán rendelkezésére fogja bocsátani az egyes iskoláknak azt a kvantumot, amely elegendő ós szükséges ahhoz, hogy az iskolai munka zavartalanul folyjék az éy elejétől egészen a következő tanév végéig. És itt szeretném az igen t. kultuszminister ur figyelmét felhívni arra, hogy a magam részéről nem helyeslem, hogy a mostani tanév június végéig, sőt bizonyos iskolákban még július elején is tartson. Az ifjúság legnagyobb része testileg teljesen lerongyolódott. Ebben a rettenetes melegségben ötven-hatvan gyermeket összepréselni és eredményesen tanitani nem lehetséges. Ez a két hét már ugy sem számit sokat. Engedjék szabadjukra azokat a gyermekeket, hadd pihenjék ki magukat. És ha meglesznek mindazok a kellékek, amelyekről az előbb beszéltem, akkor a jövő tanévben, szeptember elején kezdődjék meg a rendes iskolai munka. Határozati javaslatot fogunk benyújtani s pontonkint fel fogom olvasni indítványomat, s ha szükséges, mindjárt meg is fogom magyarázni. A határozati javaslatnak, amelyet benyújtani van szerencsém, első pontja így hangzik (olvassa): »A harmincéves szolgálattal nyugdíjazott tanárok lakbér és családi pótlék tekintetében, illetőleg minden tekintetben a többi állami alkalmazottal teljesen azonos elbánásban részesüljenek. « Megtörtént Magyarországon 8—10 évvel ezelőtt az a különös eset, amely világos tanuságát adta annak, hogy a magyar kultuszministeri székben nem mindig olyan férfiak ültek, akik tényleg értettek is a magyar kultúrához, hogy a magyar középiskolai tanárságnak több mint 150 éves jogát egyszerűen félretették, és az uniformizálás kedvéért, míg a többi államhivatalnokok szolgálati idejét 40 évről 35 évre szállították le, a tanárokét, bár joguk még Mária Terézia idejéből datálódik, 30 évről 35 évre emelték fel. A tanárság legnagyobb része nem fogadta el ezt, nem a saját érdekében, hanem az iskola érdekében. Mert megengedem, hogy vannak olyan tanáremberek, akik még 30 év után is szellemi képességüknek és frisseségüknek olyan teljében és virágában vannak, hogy hasznára vannak az iskolának, de nagyon jól tudjuk mindannyian saját tapasztalásunkból, hogy a legtöbb tanárnak, aki becsülettel dolgozott, 30 esztendős szolgálat után megtörik az ereje, munkája pedig talán minden más pályán használható volna, de megtartása a katedrán nem sok haszonnal jár. Ez oly igazságtalanság volt, annyira kulturellenes volt, hogy semmiféle más országban, még a sokat emlegetett Balkánon sem tapasztaltam ilyesmit, ahol, fájdalom, hosszabb ideig kellett lennem. Mi nagyon jól tudjuk és a magyar tanárság nagyon jól, tudja, hogy most oly nehéz és szerencsétlen viszonyok között van ez az ország, hogy nem akar ezzel a sérelmével előhozakodni, de mégis igazságtalanságnak tartjuk, hogy azokat az embereket, akik annak idején az iskola érdekében nem vállalták ezt a 35 esztendőt, nyugalomba vonulásuk idején, mikor egy pár esztendőt a jól megérdemelt munka után nyugalomban és pihenésben akarnak eltölteni, ilyen nagy igazságtalanság és méltánytalanság érje. A határozati javaslat második pontja abból áll, hogy a nyugdíjazás esetén a nyugdíjazandók kellő kímélését kérem és tanári működésük alatt szerzett érdemeiknek megfelelő elismerését cím és kitüntetések adományozásával és hogy ezek a nyudíjazások mindig ^megtisztelő és elismerő formában történjenek. Épen ma délelőtt emiitette egyik képviselőtársunk, hogy 42—43 évi tanügyi szolgálat után minden szó nélkül, minden elismerés nélkül bocsájtják el ma és bocsájtották el a múltban azokat az embereket, akik életük legjavát adták szolgálatukkal a nemzet jövendőjének. A tanári státus sürgős rendezését kérem, még pedig a tanárokkal egyenlő minősítésű tisztviselőkkel azonos előléptetési arány és idő alapján. Tehát semmi ujat nem kérek, csak azt,