Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-201

A Nemzetgyűlés 201. ülése 1921. évi június hó 3-án, pénteken. 405 is, hogy az a paraszt valóságos rabszolgaéletet él. Ilyen ur a paraszt. Es hogy mindenféleképen hogyan húzzák, megemlítem, hogy a napokban a községemből 25 gazdát idéztek be árdrágításért amiatt, mert két és fél napra ezer korona fuvart kértek. Természetesen felmentették őket, mert ez nem sok volt. De azok nem is tudtak felőle, és védőügyvédet rendelt részükre a törvényszék, akinek tízezer koronát kellett fizetniök. Schandl Károly: Jó fiskálisnak adta át! (Zaj.) Pásztor József: Napokig lehetne hasonlókról beszélni, vaskos kötetet lehetne írni arról, hogy milyen ur hát az a paraszt. A legnagyobb igazságtalanság az, ami az előfogatok körül történik. Erre vonatkozólag a következő inditványt terjesztem elő (olvassa) : »Indítvány. Utasítsa a Nemzetgyűlés a kormányt, hogy az előfogatok körül divó nagy igazságtalanságok és a lovas gazdákat a mai korba sehogy be nem illeszthető robotmunkák végzésére kényszerítő eljárások megszüntetése céljából készíttessen sürgősen törvényjavaslatot. A törvény különösen domborítsa ki, hogy előfogat csak az esetben vehető igénybe, amikor az teljesen elkerülhetetlen, és ha privát fuvaros nem kapható, de akkor is az előfogatra kirendelt teljesen olyan fuvardíjat kapjon, amilyet az illető vidéken privát esetben fizetni szoktak.« (Helyeslés jobbfelöl.) Azután még van egy igen nagy igazságtalanság, amely a kisgazdákat érte. Nevezetesen az, hogy a kincstárinak minősített lovakat elvették mindenkitől, pedig sokan olyan módon jutottak ahhoz a lóhoz, hogy nem lett volna szabad tőlük elvenni. Erre vonatkozólag — ha meg méltóztatnak engedni — egy levelet olvasok fel, amelyhez nem kell kommentár, mert az mindent megmagyaráz. Az illető először bocsánatot kér, hogy alkalmatlankodik, azt mondja, hogy mindent megpróbált, hogy segítsen magán, de a maga erejéből erre képtelen. Azután azt mondja (olvassa) : »1919 június 3-án a vörös hadseregnek városunkba történt átvonulása alkalmával két jó lovamat a vörös katonák — a 23-ik vörös gyalogezred III. zászlóaljparancsnoksága — erőszakkal elhurcolták teljes felszereléssel. Mikor lovaimat visszaköveteltem, azt mondták, hogy nem viszik el ingyen, hagynak helyette más lovakat, de azokon már nem tudnak tovább menni. Ha azonban nem érném be ezzel, adnak ráadásul még egy gályát. Mit tehettem ? Ekkor ez volt az uralkodó hatalom, el kellett fogadnom. Kértem azonban, vennének fel a dologról jegyzőkönyvet, mire kaptam a zászlóaljparancsnoktól egy hivatalos szolgálati jegyet, melyben elismerik, hogy két lovamat nyolc napra kölcsönképen kicserélik azzal, hogy ha ezen időn belül nem intézkednek az általuk, nálam hagyott beteg lovak a tulajdonomba mennek át. Sohasem láttam többet sem őket, sem régi lovaimat. A visszahagyott lovakat hónapokig gyógyíttattam és nem használhattam. A szolgálati jegy bemutatása alapján később marhalevelet is kaptam a lovakra. Eljött a román megszállás ideje. Ezek is összeszedték a vörös lovakat, azonban a fentiek meghallgatása után lovaimat igazoltnak vették s meghagyták a tulajdonomban.« (Felkiáltások jobbfelol : Még a románok is meghagyták!) Igen, még az ellenség is meghagyta, mi pedig nem hagytuk meg az illetők tulajdonában. Pirulni fog a jövő nemzedék, ha ezeknek a hírét hallja, hogy micsoda istentelenségek történtek nálunk. Azután igy folytatja a levélíró (olvassa) : »A folyó évi március hó 17-én megtartott lóosztályozás alkalmával azonban a nemzeti hadsereg mindkét lovamat lebélyegezte, de visszahagyta nálam használatra, most már mint kincstári tulajdont. A honvédelmi ministerium lóosztályához beadott kérvényemben mindezeket elmondtam, s hogy igy történt, a főszolgabíró ur által előttemezett községi bizonyítvánnyal igazoltam. A válasz azonban minden indokolás nélküli elutasítás volt. Folyó hó 5-én az összes kincstári lovakat behívták Ujhelybe, ahol lovaimat mint kitűnő karban levőket be is vonták. Most ló nélküli kisgazda vagyok, aki tetszése szerint csinálhat, amit akar, csak épen nem gazdálkodhat. Mert ha ma két lovat akarok venni, ugy va^y a házamat, vagy a földemet kell eladnom. Ötvenéves beteges ember vagyok. Egész életemet a legpedánsabb becsületben éltem le. A háború által reám rótt mindenféle kötelezettségemnek lelkiismeretesen eleget tettem, ellenben abból egy fillér hasznot nem csináltam. Nem érdemként említem fel, hazafiúi kötelesség volt. A csehek elől menekülő nagyon sok katonatiszt és csendőr állithatna ki hazafiságomról s vendégszeretetemről bizonyítványt. Mindezeket csak azért említem, hogy nem könnyelműségből vagyok szegény ember. A csehek egy uj szekeremet elvitték, a vörösök két lovamat teljes felszereléssel s ezenfelül mindenemből kiéltek, mert egész uralmuk alatt 10—20-nak kellett enniök adnom, a románok nyolc hektoliter boromat vitték el.« Nem olvasom tovább. Erre vonatkozólag szintén leszek bátor egy inditványt benyújtani, amely a következőkép szól (olvassa) : »Indítvány. Utasítsa a Nemzetgyűlés a kormányt, hogy a kincstárinak minősített lovak körül elkövetett nagy igazságtalanságok helyrehozása céljából készíttessen törvényjavaslatot, melynek alapján annak a megállapítására, hogy ki milyen utón jutott a lóhoz, egy bizottság alakíttassák körjegyzőségenként. A törvény mondja ki, hogy akik erőszakos csere utján minden haszon nélkül jutottak a lovakhoz, valamint akik legális utón szerezték