Nemzetgyűlési napló, 1920. X. kötet • 1920. május 20. - 1920. június 10.

Ülésnapok - 1920-201

• 406 A Nemzetgyűlés 201, ülése 1921: évi június hő 3-án

f pénteken. azt, lovaikat kapják vissza, vagy ha ezek már fel nem találhatók, teljes kárpótlást kapjanak.« (Helyeslés jobbfelbí.) Ha ló kell a kincstárnak, akkor nem a károsult gazdákat kell tönkretenni, hanem vegyük közösen. Hogy jut a gazda ahhoz, hogy én sem fizetem, Weisz Mannfréd sem fizeti, hanem őket tönkretesszük. Ez igazságtalanság. Azután kérem a földmivelésügyi ministeriumot, hasson oda, hogy szűnjék meg az az állapot — s ezt a pénzügyminister úrtól is kérem, — hogy minden darab kivitelre szánt marha után 2000 korona fizettessék a kincstárnak. A kereskedő, aki ezt tudja, igen természetes, hogy ennyivel kevesebbet fog fizetni. Hiszen ő nem dolgozhat veszteségre s ezt nem is lehet tőle kívánni. Ez tehát annyit jelent, hogy ha a gazda elad egy darab marhát, akkor fizet utána kétezer koronát, 3°/o-os forgalmi adót, vagyonadót, ugy, hogy azt nem magának neveli. Egy osztály sincs igy adóval megnyomorítva. Ez végeredményben ugyanaz, t. Nemzetgyűlés, mintha itt Pesten egy üzlet harmadrészét a tulajdonos minden megkérdezése nélkül elvennék. (Félkiáltások jobbfelöl: Nem is a harmadrészét, sok esetben felénél is többet !) Már pedig igy is kevés marha van Magyarországon. Annyit, amennyi van, most, amikor műtrágya nincs, okvetlenül tartani kell. De hogyan tartsuk a jószágot, ha nincs legelő, mert a legelőket most mind elvették az uradalmak? Mit csináljon a marhával az a gazda, ha legelő hiányában már nyáron feleteti a takarmányt? Télen agyon kell hogy lőjje ? Igy teljesen tönkretesszük az adóalapokat és itt is azt kell mondadom : magunk alatt vágjuk a fát, ha ezen sürgősen nem segitünk. (Ugy van! jobb felöl.) Németországban másképen csinálják. Ott az adóalapokat erősitik, s az ország szegény. Nézetem szerint ez helyesebb annál, mint amit mi csinálunk. Mert hiába gyűjtik itt a közvagyont, ha az egekig felhalmozzuk is, nincs annyi sok, hogy el ne fogyjon, amint nincs annyi kevés, hogy elég ne legyen. Most a földmivelésügyi minister úrhoz volna még egy kérésem. Megjelent nálunk az ő nevében egy rendelet arról, hogy a legelőket fásitsuk be, erdősitsük. Dombos, erdővidéken lakunk, s mostazt kívánják tőlünk, hogy még a saját tulajdonunkat képező kis legelőinket is erdősitsük. Ha nálunk minden dombot be akarnak fásitani, erdővé akarnak tenni, akkor valahogyan találjanak ki módot arra is, hogy az emberek falevéllel tudjanak táplálkozni, (Derültség.) vagy telepitsék ki onnan azt a népet, mert igy nem lehet megélni. Elvégre van az Alföldön elég alkalmas hely, csináljanak ott akácerdőt, az még a klimát is megváltoztatná. Az alföldieknek elég föld áll rendelkezésükre, de mi még az erdőből is legelőket szeretnénk kapni olyan helyeken, ahol a horpásokon a fa amúgy sem fejlődik jól. Arra kérem tehát a földmivelésügyi minister urat, sürgősen segítsen és vonassa vissza ezt a rendeletet. Ezek után egy külpolitikai kérdésre leszek bátor áttérni, amellyel kapcsolatban pár szavam volna a külügyminister úrhoz. (Halljuk ! Halljuk !) Nagyszebeni szász lapok hozták hirét annak, hogy a bukaresti parlament jelenleg két törvényjavaslatot tárgyal : az erdélyi és a román királyságbeli földbirtokreformot. Hallatlan vérlázító dolog az, ami ott az erdélyi birtokreform ürügye alatt történik. (Felkiáltások jobbfelöl: A magyarság ellen!) Mert hiszen ott tulajdonképen nem földbirtokreformról van szó, hanem a magyar birtokososztály tönkretételéről. (Igaz! Ugy van!) Mindnyájan tudjuk, hogy egy igazságos birtokreform célja : kedvező birtokelosztás létesítése, a társadalmi és gazdasági téren mutatkozó aránytalanságok lehető kiegyenlítése. Ez a kérdés megoldható a produkció érdekeinek szemmeltartásával, igazságos megváltás alapján, a földmivelő nép érdekeinek kielégítése mellett. Az a törvényjavaslat azonban, amelyet a románok most Erdély részére el akarnak fogadtatni, tisztán politikai jelleggel bir. Célja nem társadalmi és gazdasági, hanem politikai : elvenni a földet a magyartól és odaadni a románnak. Ezzel akarják tönkretenni a magyar birtokososztályt, amint a kiutasításokkal és a tisztviselők elüldözésével tönkreteszik a középosztály másik fontos elemét is. (Igás! Ugy van!) Igen könnyű ezt bebizonyítani, ha figyelembe vesszük, mily különböző módon bánik el a két törvényjavaslat a magyar és a román birtokososztállyal. Két mértékkel mérik ott az igazságot : más az a románok, és más az üldözött magyarok részére. A román javaslat a királyságbeli dúsgazdag bojárok érdekeit messzemenőleg pártfogásába veszi. A romániai birtokos minden egyes birtoka után megtarthatja a törvényszabta birtokminimumot, akárhány helyen van is birtoka. Erdélyben és a többi Romániához került részeiben Magyarországnak ez a minimum a földbirtokost — tekintet nélkül földbirtokai számára — csak egyszer és egy helyen illeti meg. Ezen rendelkezés oka igen egyszerű. Romániában a földet sajnálják a gazdag román bojároktól elvenni, mig Erdélyben — ahol pedig aránylag kevés a nagybirtok — szívesen elveszik a birtokot csak azért, mert túlnyomólag magyar kezén van. Ugyanezért állapították meg Romániában a birtokmaximumot hektárban, Erdélyben pedig holdban, bár tudvalevőleg a hektár a katasztrális holdnak majdnem kétszerese. Romániában az 1917. évi árenda szerint, Erdélyben pedig az 1913-iki átlag szerint állapítják meg a megváltást. Állítólag abból indultak ki, hogy mikor lépett be e két terület a háborúba. Ez annál furcsább, mert mindnyájan tudjuk, hogy a mi háborúnk 1914-ben kezdő-