Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-169

84 A Nemzetgyűlés 169. ülése 1921. 'évi március hó 19-én, szombaton. Ez a politika az, amelynek szolgálatába szegődtem. (Általános helyeslés.) En tehát arra kérem magyar tisztviselőbarátaimat, a Közalkalmazottak Nemzeti Szövetségét, és a többi tisztviselő-egyesületeket, amelyek lelkes nemzeti munkát végeznek és szép memorandumokat dolgoznak ki, hogy ezt a régi ideológiát hagyják el, a folytonos fizetésemelést üres bankókkal verjék ki fejükből, mert a bankjegyek szaporításával semmire sem megyünk. A bankjegy olyan dolog, mint a mesebeli királyfi kezében az arany : hamuvá változik, nagy mennyiségben elriasztja a termelési és vállalkozási kedvet és önmaga drágaságot csinál. így tehát nem lehet semmire sem menni. Az én módszerem más, amint azt az eddigi eredmények is mutatják. Tisztelt Nemzetgyűlés ! A köztisztviselőkérdéssel, a magyar állam pénzének megjavítása kérdésével belejutottunk annak; a problémának kellős közepébe, amelyről én a Nemzetgyűlésnek, mielőtt a húsvéti ünnepekre eltávoznánk, számot adni kívánok. (Halljuk! Halljuk!) A köztisztviselőkérdés lépcsőjénél, mint egy nagy panorámában, egyszerre eljutottunk arra a szintre, ahonnnan az egész kép látható : az a pénzügyi kibontakozás, amelyre én épen ma három hónappal ezelőtt vállalkoztam. S miután szegődésemnek első negyed része letelt, önök méltán megkövetelhetik tőlem, de lelkiismeretben kötelességem is, hogy hiven elmondjak mindent, ami volt, ami van és ami a jövőben következik. Kérem ehhez szíves figyelmüket, — nem fog sokáig tartani. (Halljuk! Halljuk!) Sándor Pál t. barátom nagyon helyes kereskedelmi érzékkel és a nála megszokott, kedves őszinteséggel panaszkodott, hogy én nem vagyok elég takarékos. Elismerem, hogy a takarékosság külső jelei nem mutatkoznak, de hogy belül ne tettem volna meg mindent, ami e célból szükséges, azt bátor vagyok kétségbevonni, és azt hiszem a továbbiakban ki is fogom mutathatni. A takarékosság nemcsak arra való, amit eddig elértem, hogy sok barátomat összeveszítettem magammal, hogy nagyon sokan haragusznak rám olyanok, akik nem ministerek, olyanok, akiknek ma már nincs szabadjegyük az Operába, olyanok, akik többet nem fognak potyán utazni a vasúton, akik ujabb adókat fizetnek, és különösen a vadászok, akik szent Hubertus napján a magyar nyelv teljes zengzetével fogják nevemet emlegetni. (Elénk derültség.) Mindezek egy nagy cél szolgálatában állanak. Ez a nagy cél pedig az, hogy én megígértem, hogy munkásságom négy részre oszlik. Első feladatom lesz a bankóprést megállítani Magyarországon. Világosan megmondottam, hogy az én problémám négy részből áll, de ezzel aztán ki is van merítve a magyar háborús pénzügyi probléma. Az első rész a bankóprés megállítása, a második az államháztartás természetes egyensúlyának létrehozása, a harmadik rész a szociális gondolatnak a pénzügyi politikába való belevitele, mert üres fakérgekből nem lehet egy nemzet fáját megalkotni, erre a célra belső erőforrásoknak kell müködniök és jaj annak a nemzetnek, amely a maga fáját ugy ülteti, hogy az alsó osztályok természetes felemelkedését megakadályozza; (Igaz! Ugy van!) és végül negyedszer a pénz értékének formai szabályozása. Ez a pénzügyi probléma 32 javaslatból fog állani. Lehet, hogy ezen javaslatokon kívül más javaslatokat is elő fogok terjeszteni, ezek azonban nincsenek összefüggésben a pénzügyi problémával. ígértem azt is, hogy a probléma első része 15 javaslatból fog állni s hogy a javaslatokat húsvétig a Nemzetgyűlés elé terjesztem. A 15-ik javaslatot ma adtam be, a többit már letárgyalta a pénzügyi bizottság, 12-őt önök elfogadtak már. Ezt az igéretemet tehát formailag megtartottam, hogy minő megerőltetés árán, azt ne méltóztassanak kérdezni. A kérdés már most az, vájjon elértem-e vagy legalább is közeledtem-e ahhoz a célhoz, amit kilátásba helyeztem. ígértem, hogy május elseje előtt, ha önök segítenek, a bankóprést meg fogom állítani. Tisztelt Nemzetgyűlés ! A formai eredményen kivül azt kell mondanom, hogy e célt három utón érhetem el. Az egyik a takarékosság, amiről Sándor Pál t. barátom beszélt, sőt szemrehányást tett nekem; a másik a társadalomnak takarékosságra való szoktatása és a harmadik a jövedelmek emelése. Az első kérdés önmagától megoldódik, a másik kettőről a következőket mondhatom. A takarókosságra való szoktatást annyira vittem, hogy az egész vámpolitikát erre alapítottam. Amint méltóztatnak tudni, a vámtételeken nem tudunk változtatni, mert a trianoni béke értelmében hat hónapig e tételeket változtatnunk nem szabad. De a trianoni békeszerződés ós a nagyhatalmak megengedik nekünk is, amit megengedtek Ausztriának, hogy az azelőtt aranyban fizetett vámokat különféle felpénzekkel bankjegyvámokká változtassuk át, tehát az egyik árunál nagyobb, a másiknál kisebb felpénzt, jobban mondva, szorzót alkalmazunk. En tehát ezen az alapon széttörtem a vámok eddigi sémáját és négy progressziót állapítottam meg, amely szerint leszállítottam a vámfelpénzt az összes szükségleti élelmicikkekre, és mindazokra a tárgyakra, amelyek a mezőgazdasági és ipari termelés megkezdéséhez feltétlenül szükségesek; (Általános helyeslés.) meghagytam azoknál, amelyek közömbösek, felemeltem azonban a fényűzési cikkeknél sőt a legnagyobb fényűzési cikkekre az abszolút tilalmat léptettem életbe, (Altalános helyeslés.) aminek következtében mindaddig, amig a magyar államot a krízisen keresztül nem vezettem, ide semmiféle narancs, szentjánoskenyér, déligyümölcs,