Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-185

430 À Nemzetgyűlés 185. ülése 1921. évi május hó 6-án, pénteken. politikánknak legfőbb irányzataira nézve is olyan megállapításokat tett, amelyeket én teljes meggyőződésemmel magaménak vallhatok és támogathatok. Mégis marad még nekem ezen a téren mondanivalóm. Marad először azért, mert tegnapi ülésünk óta egy novum van, amelyről lapjaink még nem adhattak tudósítást, amelynek azonban legfőbb vonásai a Magyar Távirati Iroda közlésében már előttem vannak, tudniillik az angol felsőháznak a magyar béke ratifikációjával foglalkozó ülése. Az angol felsőház ezen tárgyalásánál megint felszólaltak a mi ismert régi barátaink, Newton, Bryce, Phillimore lordok, akik igen szigorúan bírálták a Magyarországra rákényszeritett békeszerződést. A békeszerződést lord Curzon külügyminister védelmezte. Természetesen oly behatóan, mint ahogy azt a képviselőházi vitával tettük, ezzel nem foglalkozhatunk, mert nem áll még előttünk annak a vitának szövege, hanem csak a külügyminister kijelentéseinek az a rövid vázlata, amit a Távirati Iroda közvetített. Lord Curzon külügyminister sok tekintetben szintén kifejezést adott Anglia régi szimpátiáinak a magyar nemzet iránt, és nyilván valólag azokkal az ellenvetésekkel foglalkozva, amelyeket a főrendiházban is tettek, a Magyarországtól várt és kivánt jóvátételek tekintetében hasonló kijelentéseket tesz, mint aminőket a kormány képviselői az alsóházban tettek: hogy t. i. a jóvátételi bizottság Magyarországgal szemben bizonyára méltányosan fog eljárni, oly méltányosan, mint Ausztriával szemben, — igy fejezi ő ki magát — de a jóvátétel követelését Magyarországgal szemben egyáltalán nem támasztani annyit jelentene, mint félreismerni Magyarország bűnösségét a háború előidézésében. Az előttem lévő kivonat szerint e tekintetben ezeket mondta (olvassa) : »Ha a tényeket kutatjuk, semmivel sem találhatjuk Magyarország háborúba szállásának vétkét kevésbé súlyosnak, mint bármely bűntársának ebben való felelősségét, és Magyarország egyáltalán nem remélhette azt, hogy majd ha a háborúnak vége lesz, tisztán a régi emlékek kedvéért menekülni fog attól a bűnhödéstől, amelyet bűntársainak el kell szenvedniük.« T. Nemzetgyűlés ! Viszás dolog ugyan, hogy angol parlamentben tett kijelentésekkel innen kell polemizálni, azonban néhány megjegyzést erre a megállapításra nézve nem fojthatok el, és nagyon óhajtanám, hogy azok kifelé is napvilágot lássanak. Nem akarok szembeszállni lord Curzonnak azzal a tételével, mely a háborúért való felelősséget a központi hatalmakra hárítja. Én, amikor alkalmam volt a legilletékesebb tényezők előtt nyilatkozni, azt mondtam, hogy ezt a tételt nem ismerem el, (Altalános helyeslés.) de nem bocsátkozom vele polémiába, mert tudom, hogy ez hiába való dolog volna. Az ilyen kérdésekben mindig a győzőnek van igaza és a legyőzöttnek nincs igaza. Ez a velünk szembenálló legfelvilágosodottabb államférfiaknak annyira mélyen meggyökeredzett meggyőződése, hogy azt megingatni teljes lehetetlenség. De feltéve, azonban meg nem engedve, hogy igy volna, még akkor is szembe kellene szállnom ennek a tételnek Magyarországra való ilyetén vonatkoztatásával. Mert ha az igazságosság szempontjából nézzük a békét és abból indulnak ki, hogy ez a béke bizonyos bűnhődés jellegével bir a szerintük vétkes központi hatalmaknál, akkor is ennek a bűnhödésnek mórtékét a bűnösség mértékéhez kell alkalmazni, (ügy van! TJgy van!) Minthogy pedig valamennyi állam között, mely a központi hatalmak oldalán vett részt a háborúban, egyetlenegy állam sem részesült oly kegyetlen, oly megsemmisítő békefeltételben, mint Magyarország, ebből azt kellene következtetni, hogy valamennyi, szerintük »bűnös« közül Magyarországot tekintik a legbünösebbnek. Már pedig a bűnösség fokozata függ az elhatározási szabadság teljességének fokozatától és függ attól, hogy ezzel az elhatározási szabadsággal, olyannal, amilyen volt, minő értelemben élt az illető állam. Ezek, gondolom, abszolúte tagadhatatlan kriminalisztikus elvek, ha már kriminalisztikai kategóriát akarunk alkalmazni nemzetközi kérdésekben. Már pedig Magyarország tudvalevőleg valamennyi érdekelt állam között az volt, amely a legkevésbé bírt az elhatározás teljes szabadságával, (TJgy van! Ugy van!) egymagában egyáltalán nem dönthetett a háború és béke kérdésében, hanem csak szava volt bizonyos közös tanácskozásokban. Tehát az elhatározási szabadság tekintetében a legkevesebb felelősség terheli és ezzel az elhatározási szabadsággal, amivel birt, ama tanácskozásokban tudvalevőleg a végletekig — ez okmányszerűen van megállapítva —• az akkori ministerelnökének szavával azok ellen a lépések ellen fordult, amelyek a háborúnak nem okai, hanem alkalmi okozói voltak. Tehát még ha állna is az a tétel, amit én el nem fogadok és el nem ismerek, ami azonban ellenfeleinknek közös meggyőződése, hogy a bűnösség kizárólag a központi hatalmakat és szövetségeseit terheli, akkor is ebből a szempontból a Magyarországra rádiktált béke mégis égbekiáltó igazságtalanság maradna, sőt épen ebből a szempontból volna legkirívóbb annak igazságtalansága. (Ugy van! Ugy van!) Csupán ezeket kívántam — mert ezek megállapítását közérdekű dolognak tartom (Ugy van! Ugy van!) — megjegyezni arra a kivonatra, amit lord Curzon felsőházi beszédéből ismerünk. Egyébként pedig, visszatérve az angol képviselőházi vitára, ezzel kapcsolatban a következő kérdésekkel akarok foglalkozni : a plebiscitum kérdésével, a határ kérdésével, a kisebbségi jogok kérdésével, összefüggésben a nemzetek szövetségének kérdésével, és végül azzal a kisérőirattal, amellyel együtt adatott át a békeszerződés szövege a magyar kormánynak és amely kisérőiratnak kijelentései azzal a súllyal bírtak,