Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-185

A Nemzetgyűlés 185. illése 1921. évi május hó 6-án, pénteken. 431 hogy az akkori kormány a békeszerződést abban a feltevésben irta alá és ezt kifejezésre is juttatta : dans cette supposition, — abban a feltevésben, ezek a szavai a kormány jegyzékének — hogy a kisérőiratban foglalt Ígéretek valóra váltatnak. Ami a plebiszcitum kérdését illeti, ezzel csupán egy vonatkozásban akarok foglalkozni. T. i. az angol parlament felszólalásaiban is állandóan találkoztunk azzal a régi váddal, mely a nemzetiségeknek Magyarországon történt elnyomására vonatkozik. Megismételték ezt még azok is, akik különben barátaink. Ez is mélyen belement a Nyugatnak köztudatába sok mindenféle okból, egyebek közt és főleg azért, mert azok, akik ebből a megállapításból hasznot reméltek, óriási propagandát fejtettek ki Magyarország ellen és semmi tekintetbe vehető propaganda a mi megvédésünkre az idegen közvélemény előtt nem volt. És íme most itt van annak eredménye. Itt van az egyik bizonysága annak az igazságnak, amire gróf Andrássy Gyula t. barátom a múlt ülésen figyelmeztetett, hogy ne nézzük le a fontosságát az idegen közvélemény megnyilvánulásainak, foglalkozzunk azzal, törődjünk azzal, mert ez a közvélemény, ha nem is rögtön, de egy pár év múlva kifejezésre jut azoknak a külföldi államoknak a politikájában, amelyek pedig ami sorsunkra is nagy befolyást gyakorolnak. A nemzetiségek elnyomásának ezzel a vádjával szemben én csak egy tételt állítok fel, minden félreértés elkerülése végett magam is megismételvén azt, amit szintén Andrássy Gyula gróf t. barátom más alkalommal mondott : hogy nekünk a nemzetiségi kérdésben most a háború utáni időben egy más kurzust kell folytatnunk, mint amilyent előbb folytattunk. (Élénk helyeslés.) Számolnunk kell igenis, azoknak azon igényeivel, amelyeket nagyranövesztett az események fejlődése, számolnunk kell az ő ragaszkodásukkal, amelyet nehéz időben a haza iránt tanúsítottak, ( Ügy van !) számolnunk kell tehát az ő egyéniségük érvényesülésének mindazon igényeivel, amelyek az állami egység legfőbb követelményeivel egyáltalában összeegyeztethetők. De ennek előrebocsátása mellett a magyar nemzetiségi elnyomás kontroverziájába én csak egy tényt állítok be: a plebiscitum követelését. Erről a témáról lehet a világ végéig vitatkozni a külföld államférfiaival, ez egy per, amely a jó régi magyar időnek évszázados pereihez hasonlóan ellenirattal és végirattal és tudja Isten mi mindennel évszázadokig folyhat anélkül, hogy ítéletet lehetne nyerni. De van egy tény, amely öt perc alatt egy olyan cáfolatot tartalmaz, amellyel szemben nincs ellenargumentum s ez az, hogy mi követeltük a népszavazást a tőlünk elszakittatni szándékolt területeken s azzal, hogy mi a népszavazást követeltük, mi azokat, akiket állítólag elnyomtunk, bírákká tettük, birákul elfogadtuk, (Ugy van!) nemzeti becsületünket lekötöttük, hogy akármilyen legyen az ő határozatuk, mi ezen határozat előtt meghajlunk. Ezt tettük mi s akik ezt a bíróságot viszautasitották, azok a mi ellenfeleink voltak, (Elénk tetszés és taps.) tehát makacsságból ellenezték ezt a bíróságot. Ok tudták, miért nem akarják, mi tudtuk, miért akarjuk. Először igazságérzetből, először azért, mert mi igazán komolyan vettük ós veszszük és veszem a népek önrendelkezési jogát, (Helyeslés.) amellyel minket előbb hitegettek, most pedig egymásután szöknek ettől az elvtől ; másodszor azért, mert mi magunkat nem éreztük bűnösnek. De azok, akik minket vádoltak, nem mertek ezen legilletékesebb és legszigorúbb és a helyzetet legjobban ismeró Ítélőszék elé menni. (Elénk tetszés és taps.) Ennyit, mélyen tisztelt nemzetgyűlés, a plebiscitumról. Most legyen szabad a határok kérdésével némileg foglalkoznom. (Halljuk! Halljuk!) Feltűnő, hogy a határok kérdése tekintetében a nyugati hatalmak hivatalos képviselőinek nyelvezete milyen módosuláson ment keresztül azóta, mióta a magyar békedelegáció Parisban volt. Mikor mi Neuillyben időztünk, láttuk az angol lapokban egy akkor lefolyt parlamenti vitából Balfournak azon önérzetes nyilatkozatát, hogy azok a határok, amelyeket Magyarországra nézve megállapított, a lehető legjobbak, amelyeket megállapitani lehetett. (Mozgás.) Pár héttel későbben, mikor a békefeltételek végleges szövegét velünk közölték, a kísérőlevél már számol azzal a lehetőséggel, hogy bizony azok a határok talán nem mindenütt állapíttattak meg az ethnografiai és gazdasági igazság követelményei szerint, s módot nyújt arra, hogy azok valahogy módosíttassanak. Most pedig azok a kormánynyilatkozatok, amelyek a békeszerződést védik, — mindenki, aki elolvassa, meg fog róla győződni — hogy ugy mondjam : egy félénk mentegetődzés hangján beszélnek róla, hogy »hiszen nem állítjuk azt, hogy az tökéletes, de hát az adott helyzetben mást nem lehetett tenni, majd a jövő meg fogja ezt változtatni«. Aki a határkérdéseknek részleteivel foglalkozott, az, a külügyi államtitkár, mister Harmsworth. O a nyugatmagyarországi megyékre nézve azt mondja, t hogy ott érvényesült az ethnografiai határ. Én ezzel a kérdéssel, miután ez most nemzetközi tárgyalások anyagát alkotja, nem is akarok foglalkozni. A cseh határra azt mondja a külügyi államtitkár ur, hogy bizony igaz, baj, hogy ottan nagyszámú magyar lakosságot is kellett bekebelezni a cseh-szlovák államba, de hát ott a lakosság annyira összevissza lakik, hogy a nemzetiségek szerinti elkülönítés lehetetlen volt. Orbók Attila : A székelyek össze-vissza laknak? Gr Apponyi Albert : Ugyanezt a tételt állítja fel azután később is, midőn a román és jugoszláv