Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-183

374 A Nemzetgyűlés 183. ülése 1921. évi május hó 3-án, hedden. megcsonkítva, láncokra verve, egy, sőt két ellenséges gyűrű közepette. Ilyen világhelyzetben pedig mi volna a teendőnk ? Ugy-e az, hogy összefogjunk, hogy a romokból uj országot építsünk? Ehelyett mit cselekszünk? Egymással torzsalkodunk, viszálykodunk, politikai pártviszályokba keveredünk és izgató szerekről gondoskodva, előráncigáljuk a királykérdést bufelejtő narkózisnak. (Igaz ! Ugy van!) Hogy mennyire játszunk a tűzzel, amidőn ezt tesszük, méltóztassék megengedni, hogy pár történeti példával illusztráljam, hogy a királyválasztás, a trón betöltése milyen nagy megpróbáltatásokkal, nagy megrázkódtatásokkal járt mindig a nemzetre. Előrebocsátom, hogy nem akarok propagandát csinálni sem a koronás királynak, sem a szabad királyválasztásnak, hanem azon az állásponton vagyok, amelyet ez a kormány és az előtte való kormány is már hangsúlyozott, hogy ezt a kényes és izgató kérdést egyelőre félre kell tenni, ki kell kapcsolni arra az időre, amikor a nemzet már megerősödik és saját sorsa felett dönteni képes. Mert azt tanítja a történelem, hogy a királyi szék betöltésének kérdése mindig a legnagyobb és legkényesebb kérdések egyike volt, amely sokszor, igen sokszor tragikus és végzetes következményekkel járt. A királyság első századában már ez a kérdés zavarta meg a nemzet békés és nyugalmas fejlődését. Ez emelt gyilkos tőrt első szent királyunkra is ; ez idézte elő második és harmadik királyunknak, Péternek és Aba Sámuelnek bukását és halálát ; ez hozta reánk III. Henrik német császárnak hóditó hadait és tette vitássá a magyar állam függetlenségét ; ez állította egymással szembe az Árpád-házi hercegeket, Endrét és Béla; a hires 1074-iki mogyoródi csatában ez ontatott velük testvérvért ; ez idézte elő Salamon király bukását és száműzetését. Ezek a példák csak egy századból, a XI. századból valók. Folytathatnám a XIL-kel: de csak egyet emelek ki : Mánuel görög császárnak hóditó hadjáratait, aki magyar királyokat tett meg és csapott el, nem feledkezvén el időközben a Szerémségnek és Dalmáciának tőlünk való elragad ásáról. A XIII. században öreg és ifjú királyok állottak szemben egymással karddal a csatatereken, útját egyengetvén a külső ellenségeknek. Az Árpád-ház kihalása után tiz évig egyebet sem csinált a magyar nemzet, mint királyokat választott, először a cseh Vencelt, azután a bajor Ottót, végül az Anjou Károlyt, akit négyszer koronáztak meg, inig végül a nemzet elismeri törvényes királyának. Az Anjou-ház kihaltával a női ágtól a nápolyi férfiág akarta elragadni a koronát, de a trónkövetelőt Forgách Balázs csákánya ütötte le és ennek visszatoriásául a király özvegyét a horvát felkelők fogták el és ölték meg. Mindez a királyi szék betöltése körüli zavaroknak szomorú tragédiája. Zsigmond király is csak ugy tudott megerősödni a magyar trónon, hogy a horvát felkelőket, Héderváry kontót harminc nemes társával együtt elfogatta, Budára vitette, lefejeztette; de azért ő maga sem kerülte ki azt a sorsot, hogy a főurak és főpapok ellene szövetkezve elfogták és Siklós várában fogságban tartották és majdnem más királyt ültettek helyébe. Ha tehát a királyválasztásokra és buktatásokra példákat keresünk, nem szükséges elmennünk Angliába, találunk eleget idehaza. A XV. század folyamán V. László trónját féltve, ölette meg jó Hunyadi Lászlót, és Mátyás király választása, amire nagyon szeretünk hivatkozni, épen ennek a kiontott vérnek engeszteléseül történt egyrészt, de történt főképen egy másik érzelmi okból atyja, Hunyadi János érdemeinek megjutalmazásául, aki Magyarországot a törököktől megvédelmezte és történt legfőképen egy harmadik reális okból — mert az állami uradalmak, a végvárak átadattak a Hunyadi családnak az ország védelme céljából, elszámolni nem lehetett, a pénzügyi zavar oly nagy volt, hogy azt mondta a nemzet: válaszszuk meg tehát Hunyady János fiát, kezelje az állami uradalmakat, végvárakat ugy, mint eddig elé történt és ez volt tulajdonképeni oka Mátyás királlyá választásának. Mert ne feledjük el, hogy a királyi szék betöltésének legfőbb oka mindig a nemzet főérdeke volt; nem szerelemből, hanem valóságos érdekből hozták, tették és csapták el a királyokat. Árpádot azért választották meg, mert legkiválóbbnak tartották a honfoglalás végrehajtására, Szent Istvánt azért tették királlyá, mert behozta a kereszténységet, az Anjoukat azért hozták ide Nápolyból, mert hozták a tengert, Dalmáciát; Zsigmondot azért választották meg, mezt hozta a német császárság segítségét, Ulászlót azért választották meg, mert a lengyel szövetséget hozta, sőt a pipogya Dobzse Lászlót sem azért választották meg, mert talán a főurak üstökét kezükben akarták tartani, hanem, mert magával hozta a Csehország és Morvaország királyságát, melyért Mátyás harminc esztendeig annyi vért és pénzt áldozott, jóformán hiába. Most is felfogásom szerint a királyság kérdésének megoldásánál egy ennél még magasabb nemzeti érdek kell, hogy szemünk előtt lebegjen : Magyarország integritásának, egységének, becsületének helyreállítása. (Ugy van! jobbfélöl.) Ezt a kettőt egymással össze kell kapcsolni, mert ez a két érdek szorosan összetartozik. Ha szabad még pár történeti példát előhoznom az utóbbi időkből, amikor már a Habsburg-ház uralkodott, talán megemlítem, hogy a mohácsi vész után nemcsak Ferdinándot, a Habsburg-házit választották meg, hanem a nem-