Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.

Ülésnapok - 1920-148

3í) A Nemzet gyűlés 148. ülése 1921 aux Enfants hat hónapig naponta 25.000 gyermeket lát el, ez 150.000 dollárba fog kerülni. Ehhez a két akcióhoz a magyar kormány hozzájárul 13 millió koronával és 170 tonna élelmiszerrel (Felkiáltások balfelöl: Adják vissza a területeinketl Az illető kormányok elvették a az országunkat!) A svédek például nem vették el, sem a dánok. Ehhez hozzájárul körülbelül ötezer gyermek üdültetése Hollandiában és Svájcban. Ez pénzben kifejezve — egy-egy vagon szeretetadományt csak egy fél millióra értékelve — jóval többet jelent, mint ezer millió koronát, vagyis egy milliárd koronát. A külföldi missziók után anyagi segítségben a magyar állam, a magyar kormány járult leginkább ahhoz, hogy a magyar társadalom ínségeseit felemelje, segélyezze: a gyermekétkeztetésre 19 millió koronát adott, a Gyermekvédő Liga céljaira 8 milló koronát, a Huszáralap céljaira 10 millió koronát, az egyetemi hallgatók menzájára 8 millió koronát; ez öszszesen kitesz 45 millió ' koronát. A magyar társadalom áldozatkészségéből jutott az Ínséges magyar testvérek számára: a Gyermekvédő Ligának 4 millió korona, a Huszár-akciónak 8 millió korona és 197 tonna élelem, 1099 pár cipő, 3170 darab ruházati cikk; a szociális missziónak 375.000 korona és 56 tonna élelem ; a magyar vöröskeresztnek 300.000 korona pénzben ; összesen 12 millió 675 ezer korona. A főváros tanácsának áldozatkészsége számokban kifejezve a következő : a népjóléti központ adminisztrációjára 600.000 korona, gyermekfelruházásra 200.000 korona, a külföldi szeretetadományok elraktározási költségeire 200.000 korona; összesen egy millió korona. Az állam, főváros és társadalom — a természetbeni adományok — beleértésével — öszszesen 60 miiió koronát áldozott. Bocsánatot kérek a t. Nemzetgyűléstől, hogy ilyen hosszú számoszlopokkal untatom; (Halljuk! jobb felöl.) azonban ezeknek moknak az összevetése igen hasznos tanulságokkal fog járni azoknak, akik fáradságot vesznek maguknak arra, hogy utólag a naplóban elolvassák. Természetes, hogy a magyar társadalom áldozatkészsége a gazdag külföld segítségével szemben szinte parányian kicsiny; azonban összerombolt ország vagyunk és elmondhatjuk azt is, hogy a magyar társadalom minden erőfeszítésével is alig tudna többet áldozni jótékony célra, mint amennyit eddig áldozott. Bár szinte a végső határig elment a magyar társadalom, mégis meg kell mutatnia, — itt a pillanat — bármilyen erőfeszítés árán is, hogy ezentúl sem fogunk és ezentúl sem akarunk pusztán a külföld segítségéből Ínségeseinken segíteni, és igenis, elérkezett az a pillanat, amikor a kormánynak gondoskodnia kell arról, hogy azok, akik eddig minden jótékonykodás évi február hó 19-én, szombaton. alól kivonták magukat, ezentúl adakozzanak. Ezek alatt értem főként a konjunkturális utón meggazdagodottakat, az állami szállítókat, akik a háború alatt milliókat harácsoltak össze; mert igazán mondhatom, hogy ezeknek a neveivel semmiféle jótékonysági listán nem szoktunk találkozni. (Helyeslés a bal- és a jobboldalon.) Benkő Gábor: Láttuk Lánczy Leónál! Orbók Attila : Azonban amikor én bizonyos megállapításokat teszek, ezeknek az okait is kutatom és meg tudom érteni azt, hogy épen ezeknek a hadigazdagoknak a nevével nem találkozom a lapok jótékonysági rovataiban. (Egy hang balfelöl : Azt nem lehet megérteni !) Ennek a magyarázata, ugyebár, az, hogy épen a hadigazdagok azok, akik nem szeretnek vagyonukkal tüntetni, akik félnek attól, hogy az adózás szempontjából fel találják fedezni őket. Épen ezért én azt indítványoznám, hogy a pénzügyminister ur találja meg valamelyes módját annak, hogy az adózásnál vegyék tekintetbe a gyakorolt jótékonyságot. Ne méltóztassék félreérteni, én nem akarom ezeket a meggazdagodottakat és a mai nyomorult állapotunkban épen azért nem valami rokonszenves közgazdasági nagyságokat védelmezni; ellenben ma már a helyzet az, hogy míg régen az emberek azért adakoztak, hogy a nevük a lapokban megjelenjék, ma nem adnak épen azért, hogy; a nevük nehogy véletlenül a lapokba kerüljön. Épen azért a kormánynak — és nemcsak a kormánynak, hanem a magyar arisztokráciának is — valamit kellene tennie ebben az irányban. Itt az angol példát akarom felhozni. Igen kedves és jóakaratú angol barátaim, akiket ez ügyben megkérdeztem, azt a jó tanácsot adták nekem, hogy az angol példát kövessük, ahol a kormány 10% nem kötelező jótékonysági adót vetett ki a háborúban meggazdagodott szállítókra, nagyiparosokra stb. Tette ezt az angol kormány ugy, hogy a minister irt a hadiszállítóknak egy levelet. »Kedves barátom! Szíveskedjék ennyi font sterlinget jótékony célra adni. En kérem öntől, én a minister.« Ha pedig az illető nem adott, a kormánynak módjában volt, hogy a fösvénységéért kellő elbánásban részesítse. (Helyeslés jobbfelöl.) Azután van Angliában még egy másik nagyon követendő példa. T. i. Angliában kialakult egy jótékonysági arisztokrácia; ugyanis az angol történelmi osztály mindazokat a középosztályból kikerülő, — vagy nem is középosztálybeli, mert ne nevezzük középosztálynak, hanem az ipari arisztokráciának mindazon tagjait, akik jótékonyságukkal kitűntek, belevette a maga társaságába. (Helyeslés jobbfelöl.) Es azt hiszem, hogy ha a mi arisztokratáink egy kissé eltekintenének a kényességtől, amely őket jellemzi és esetleg a felekezeti szempontoktól, akkor nagyon valószínűnek tartom, hogy itt is meg lehetne csinálni a jótékonysági arisztokráciát és nagyon