Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.
Ülésnapok - 1920-155
A Nemzetgyűlés 155. ülése 1921. évi február hó 28-án, hétfőn. 269 alkalmával fogom elmondani. Ezek a módosítások vonatkoznak azokra a hadirokkantakra és hadiözvegyekre, akik erre alkalmasak és anyagi tehetségük is megvan hozzá némileg, hogy italmérési joghoz jussanak. Nem akarok a kérdésre most részletesebben kitérni, hisz t. képviselőtársaim már kellőképen megvilágították előttem, majd a részletes vita során leszek bátor néhány ponthoz hozzászólni s részletesen megvilágitani, hogy mely pontokat kellene módositani. Arra kérem igen t. képviselőtársaimat, hogy részletesen nézzék át a törvényjavaslatot, hogy a lehetőség szerint oly törvényt hozzunk, amely az ország lakosai közerkölcsének minden tekintetben megfeleljen. A javaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadom, (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Forgács Miklós jegyző : Ereky Károly ! Ereky Károly: T. Nemzetgyűlés! Beszédem megkezdésekor visszatérek arra, amit Bródy igen t. képviselőtársam itt a t. Nemzetgyűlés előtt kijelentett, hogy t. i. az összes polgároknak egyenlő szabadságaiknak kell lenni egy országban. Ezt feltétlenül helyesnek tartom, de bizonyos fajvédelem is van a világon. A búroknál történt meg az, hogy amikor az angolok Búrországban letelepedtek, az angol családok Dél-Afrikában már évszázadokon keresztül ott laktak a búrok közt és még mindig nem kapták meg állampolgári jogaikat. Ekkor az úgynevezett autlenderek elkezdték követelni, hogy ők is kapják meg az állampolgári jogokat, amiből háború lett, a búrok fajvédelmi háborúja. A búrok szabadságharcnak hivták azt, hogy nem terjesztették ki a szabadságjogokat egy idegen fajra. Nem akarom ezt egészen alkalmazni a zsidóság és a magyarság közt lévő harcra, de talán Bródy t. képviselőtársam sem állithaja, hogy bizonyos jogaink nekünk Magyarországon ne legyenek a keresztény fajok védelmére. Áttérve a szóbanforgó pénzügyi törvényjavaslat általános tárgyalására, azzal kezdem megjegyzéseimet, hogy sokan azt kérdik tőlem, hogy mi az oka annak, hogy én mindig a pénzügyministerekkel és a pénzügyi javaslatokkal foglalkozom. Erre akarok a Nemzetgyűlés és a nemzet szine előtt választ adni. Azért foglalkozom, mert Magyarországon a pénzügyi helyzet egyenesen katasztrofális és én felfogom és megértem azt a kötelezettségemet, amely reám mint nemzetgyűlési képviselőre, de valamennyiünkre is hárul, hogy ugy a törvényhozás, mint a kormányzás ellenőrzésében azon a ponton intézzük örökösen támadásainkat és biztosítsuk, ha szükséges, támogatásunkat, ahol a legnagyobb baj van, a pénzügyek terén. Hiába akarunk mi itt közgazdasági politikát csinálni, hiába akarunk bármily téren is konszolidációt, addig, amig pénzügyeink nincsenek rendezve, kulturországot Magyarországból teremteni nem tudunk. Ez az oka annak, hogy én állandóan, örökösen, éjjel-nappal azon gondolkozom^ azon töröm a fejemet, hogy hogyan lehetne reális, becsületes pénzügyi politikát csinálni ebben az országban. Ez nem személyes hajsza. Én igazán nem törődöm azzal, hogy Korányi vagy Hegedüs-e a pénzügyminister, rám nézve az a fontos, hogy milyen tevékenységet fejtenek ki. Ha ebből a szempontból megnézzük azokat a törvényeket, melyeket pénzügyi és közgazdasági téren eddig hoztunk, a helyzet kétségbeejtő. Az első törvényjavaslat, amelyet hoztunk, az 1920 : III. te. egyenesen ugy volt beállítva és az összes eddigi pénzügyi törvényjavaslatok is ugy voltak beállitva, hogy mindig a nagybankoknak, a bankokráciának az érdekeit képviselték. Méltóztatnak rá emlékezni, hogy akkor egy alkalommal felolvastam a Nemzetgyűlésen azt a levelet, melyben Korányi pénzügyminister ur a pénz lebélyegzése előtt megengedte, illetőleg nem akadályozta meg azt, hogy a nagy pénztömegek felett rendelkező bankok az osztrák-magyar bankjegyeket az ország határain keresztül kivigyék. Ugyebár méltóztatnak rá emlékezni, hogy az egész országban lebélyegezték a falu népének a pénzét, és akinek 100 koronája volt, annak elvették a felét. Nagy apparátussal készültünk rá, hogy meghozzuk a lebélyegzésről szóló törvényt, bár a pénzügyminister ur elrendelhette volna maga is a pénz lebélyegzését, de ő egyszerűen velünk akarta lenyeletni a békát és azt akarta, hogy a Nemzetgyűlés szavazza meg a pénzlebélyegzést, pedig utólag a Nemzetgyűlés jóváhagyta volna ezt akkor is, ha a pénzügyminister csak rendeletileg intézkedett volna. Ugyanakkor, amikor a falusi nép pénzét lebélyegezték és felét elvették, az akkori pénzügyminister ur átirt a katonai főparancsnoksághoz és megengedte, hogy az u. n. kékpénzt, az osztrákmagyar bankjegyet kivigyék az országból. Itt van a kezemben a magyar karhatalmi főparancsnoksághoz 638. pénzügyministeri szám alatt intézett okirat, melyben a következőket mondja Korányi volt pénzügyminister ur (olvassa) : „Meg kell jegyeznem, hogy az Osztrák-Magyar Bank lebélyegezetlen bankjegyeinek az országból való kivitele a jelenlegi valutáris viszonyok között nem tekinthető károsnak, sőt azt bizonyos tekintetekből előnyösnek kell tartani, és ez szolgál magyarázatául annak, hogy a kormány az u. n. deviza-rendeletnek a korona