Nemzetgyűlési napló, 1920. VIII. kötet • 1921. február 17. - 1921. március 14.

Ülésnapok - 1920-152

156 A Nemzetgyűlés 152. ülése 1921. évi febr. hó 2á-én, csütörtökön. micus igényeit, az élet exiszteneiális követeléseit nem tekintem, akkor célra sohase jutok, s abból a homo hungaricusból, ha én mindig ennek esztétikai, morális és — hogy a marxi gondolattal fejezzem ki magamat — »Überbau«-s tulajdonságaira appellálok, akkor ebből a homo hungaricusból nagyon könnyen — amint a múlt megmutatta — homo internationális keletkezik. T. Nemzetgyűlés ! Ennek kapcsán vagyok bátor a napi feladatok egyik legaktuálisabbikával, a tisztviselői kérdéssel foglalkozni. Mert az a tétel, hogy a homo oekonomicus igényeit, a gazdasági embereket a politika számításaiból ki ne hagyjuk, soha semmilyen területen nem aktuálisabb, mint épen a lateiner, a tisztviselőpálya területén. (Igaz ! Ugy van ! half elől.) A háború és a forradalmak alatt ez az osztály szenvedett legtöbbet a termelési rend, a nemzetgazdasági törvényszerűségek természetessége folytán, mert hiszen ez az osztály, ugyebár, olyan javakat termel, amely javak termelésénél a lehetetlen gazdasági terheket, körülményeket nem tudja áthárítani másra. A többi termelő, különösen a légnélkülözhetetienebb életszükségleti cikkeket termelő — mondjuk a mezőgazdasági vagy az ipari termelés — könnyen átháríthatja a fogyasztókra a gazdasági konjunktúrákból előállott és felszökkent egészségtelen terheket, de kérdem, hogy az a szegény lateiner-osztály, az az igazán nem nélkülözhetetlen életszükségleti cikkeket termelő állami alkalmazott-társadalom hogyan, miképen és kire hárítsa át a terheket ? Éhségsztrájkig, szabotálásig nem tud elmenni ; ezeknek sokkal rövidebb lejáratú a terminusuk, mint amilyen sztrájkkal a termelő vele szemben fellépni tud. Az a termelő búzáját, kukoricáját, az az iparos cipőjét, ruháját, szövetét vissza tudja tartani, nem egy napig, hanem félévig, esetleg talán egy évig is, de az a lateiner-osztály, az a legszükségesebb életszükségleti cikkeket nem termelő osztály egy-két napig esetleg megpróbálhatja ugyan az éhségsztrájkot, de akkor kénytelen visszahőkölni, kénytelen sztráj kj ával felhagyni. T. Nemzetgyűlés ! Valamikor — 10—12 évvel ezelőtt — Németországban volt egy mozgalom, amikor a német poéták szakszervezni akarták magukat. Amint tetszik tudni, a poéták nem termelnek legnélkülözhetetlénebb életszükségleti cikkeket, s mikor ezek a szegény német lirikusok kartelibe álltak, hogy igenis megszervezik magukat és könyveikért, irományaikért, az ő szép, szines fantáziájuk termékeikért magasabb árakat követelnek, akkor nem tudták szegények, — hiszen a poéták igazán nem gazdasági, nem reális emberek, — hogy a közönség, a fogyasztók, a könyvkiadók, a publikum milyen könnyen sztrájkol velük szemben : egyszerűen nem vesz könyveket. A szegény lateiner-osztály tehát, t. Nemzetgyűlés, igazán nem léphet egy ilyen kartellbe, mert a publikum az ő igazán nem életszükségleti cikkeit egyszerűen nem veszi. Ha igy áll a helyzet, akkor fokozottabb kötelessége az arra illetékes tényezőknek, a kormányzatnak, hogy a termelési rendből és a nemzetgazdasági törvényszerűségekből kifolyólag a legvédetlenebb társadalmi osztálynak, a lateinerosztálynak a helyzetét, ezt a lehetetlen gazdasági lerongyoltságát, ezt a gazdasági katasztrófáját fokozottabb és lelkiismeretesebb intézkedésekkel igyekezzünk orvosolni. Avval a könyöradományrendszerrel, amely a társadalomban, különösen a magyar társadalomban olyan egészségtelen módon elharapódzott, hogy karitative és adományokkal, pótlékokkal, korpótlékokkal, hadisegélyekkel,lehetetlen fizetésemeléssel igyekezzünk segiteni, szakítani kell. Pláne a fizetésemeléssel, amelyről 1917 júniusában boldogult Tisza István azt mondta, hogy a fizetésemelés lehetetlen kétélű fegyver, mert a vásárlóképesség és a rendelkezésre álló áru közötti aránytalanságot növeli és igy természetesen fokozza a drágaságot. De bizonyos, hogy fizetésemeléssel, ezzel a pótlékrendszerrel ennek a gazdaságilag igazán a legvégső fokon álló lateiner-osztálynak a helyzetén igazán nem tudunk segiteni semmit. És ha nézem a jövendőt, nézem a pénzügyminister ur adójavaslatait, akkor is nagyon szomorú kilátás nyilik, mert az adózás, a fokozottabb mértékben teljesítendő adózás csak a termelést drágitja, és nemzetgazdasági törvény, hogy a drága termelés mellett a fogyasztási cikkek ára természetesen szintén felszökken. Itt valaki vádolhat engem a meddő kritika vádjával, hogy ha igy van az ügy, akkor ne meddő kritikával álljak elő, hanem konkrétumokkal. Igaz, hogy ez nem az én feladatom. Én nem vagyok kormányzati felelős állásban és a tisztviselőtársadalom elsősorban nem felém, kevésbbé felelős állásban levő tényezőhöz fordul az ő jogos panaszával. De ezen a lehetetlen helyzeten, ezen az egész eltelekitéresedett lateiner társadalmon valahogyan segiteni kell. Az ő ellátását valami modus vivendivel meg kell oldani. Pl. részemről nagyon tetszetős volt az az inditvány, amelyet a kisgazdapárt oldaláról épen Schandl Károly képviselő ur jegyzett be, hogy az ő részükre az állam vásárolja meg bizonyos államadósság cimén a gabonakvantumot és igy bocsássa rendelkezésükre. Valami utat-módot kell találni, mert ez a társadalom már igazán a végső fokon van és én nem követelhetek tőle a társadalmi és gazdasági fejlődés érdekében olyan szinte heroikus feladatteljesítést most a háború után, a forradalmak után, amelyek összes heroikus és nemzeti energiáit 100%-ig vették igénybe, hogy ilyen körülmények között még arra is képes legyen, hogy a hivatali többtermelést teljesiteni tudja egy lehetetlen éhbérrendszer mellett. Ez az egyik panaszom, a lateiner-társadalom másik panasza pedig a státus rerídezése. Amilyen igazságtalan a lateiner-társadalom élelmezési politikája, a beszerzési csoportoknak lehetetlensége, többé-kevésbbé való korruptsága, ugyanolyan ez