Nemzetgyűlési napló, 1920. VII. kötet • 1920. november 13. - 1921. február 05.

Ülésnapok - 1920-138

A Nemzetgyűlés 138. ülése 1920 ják. Ha ennek a tiszta, önzetlen, aggódó, talán pillanatokra, talán ideig-óráig elfojtható fájdalmas érzésünknek bátor kifejezést adunk ezen a helyen, azt hiszem, annak sokszoros visszhangja támad az elkeseredett magyar lelkekben és azt hiszem, hogy a hazafiúi fájdalom érzete újból végigszántja Szent István nagy királyunknak ezeréves és tartósan soha széjjel nem darabolható birodalmát Dévénytől a fogarasi bércekig és a Drávától, talán nemsokára már a Szávától a vereckei szorosig. De ugyanakkor, t. Nemzetgyűlés, amikor ez az érzés, mint a futótűz, mint a villamos áram, áttöri az abroncsszerüen reánk erőszakolt fojtogató kereteket, ugyanakkor magyar véreinkben és velünk együttérző idegenajka testvéreinkben is felkölti, felébreszti az összetartozandóságnak magasztos gondolatát is, mely nem tűr mesterséges határokat, (Ugy van ! a jobboldalon.) mely nem ösmer örökkétartó égbekiáltó ig azsa gtalanságot, amely kétségbevonja a hazug alapokra épített szolgaság létjogosultságát, és minden terrorral szemben a konok tagadás, a dacos, a büszke meg nem nyugvás s a felébredő nemzeti öntudatból fakadó forrongó elégedetlenség és következésképen előbb vagy utóbb, de feltétlenül a cselekvés szükségességének álláspontjára helyezkedik. Azt hiszem, t. Nemzetgyűlés, mindannyian egy nézeten vagyunk abban a tekintetben, hogy valamennyi béke között a legszerencsétlenebbül megszövegezett, a legrosszabb, legkegyetlenebb béke épen a mi békénk, a magyar béke. (Igaz ! Ugy van !) Ezen állitásom igazolására hivatkozhatnék az érvek tömegére, hivatkozhatnék az év elején az angol parlamentben Newton, Bryce és Crewe angol államférfiak beszédére s hivatkozhatnék Henry Lavisse-ra, akire a ministerelnök ur mint külUgyminister volt szives e Házban annak idején hivatkozni, mint kiváló tudós férfiura, aki felállította azt a megdönthetetlen tételt, hogy »védhetlen síksági határok között egy nemzet sem élhet meg«. Hivatkozhatnék az etnográfiai viszonyokra is, hivatkozhatnék arra, hogy négy millió testvérünket szakítják el tőlünk a wilsoni elvek cégére alatt, és igy tovább. Mindezekre azonban nem akarok kiterjeszkedni, mert amikor a világbékéről, mint általános emberi érdekek nézőpontjából rossznak tartott békéről beszélek, ugyanakkor nem akarom kidomborítani a speciális magyar nézőpontokat, hogy annál jobban, annál erősebben domboríthassam ki azt a felfogásomat, mely szerint nemcsak egy vesztes, hanem az összes győztes nemzetek látószögéből tekintve, elviselhetetlenül rossz ez a békeállapot, melynek egyedüli orvosszere csak a béke revíziója lehet. (Helyeslés a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés ! A Newyork Herald egyik októberi számában hivatalos közlemények alapján igen érdekes cikk foglaltatik. Fel van sorolva ott, hogy most, amikor már békeállapot követévi dec. ho 18-án, szombaton. 245 kezett a világra, még kilenc országban egyre dul a háború, 19 front áll még fegyverben, ujabb háborútól való félelem folytán 4 országhatárt fenyeget közvetlen veszedelem és hét országban dul, vagy pedig közvetlen kitöréssel fenyeget a polgárháború. Ha ehhez hozzáveszszük azokat a statisztikai adatokat, amelyek szerint az u. n. világbéke bekövetkezésével az összes államokban a fegyverkezési költségek jelentékeny mértékben emelkedő tendenciát mutatnak, akkor — azt hiszem — teljesen aláírhatjuk a brüsszeli konferenciának megállapítását, mely szerint Európa a békeállapot dacára is rohanvást halad a pusztulás, a végromlás, a könyörtelen lezüllés felé. Ha mindennek okát kérdezzük, ismét csak arra térhetünk vissza: elviselhetetlenül rossz az a béke, amelyet reánk a győztes nagyhatalmak diktáltak, vagyis — amint a volt külUgyminister ur ebben a Házban találóan meg is jegyezte — azért, mert az imperializmus háborúja az imperializmus békéjével végződött. Ennek folytán általános emberi érdekből ennek a kegyetlen helyzetnek, ismétlem, nem lehet más orvosszere, mint a revízió iránti mozgalom megindítása. A béke revíziójának gondolata nem teljesen ujkeletű. Már a német béketárgyalások alkalmával vetődött fel. Pedig a német békét, bármennyire rossznak minősitik is azt, mégis sokkal enyhébbnek kell tekintenünk, mint a mi békénket, a magyar békét. Nem akarok itt részletekre kiterjeszkedni, csupán egy látószögből, az etnográfiai kérdés látószögéből akarom megemlíteni, hogy a világon élő kilencven millió németbői egy tömbben lakik 58 millió és ebből az 58 millióból Elszász, Schleswig, Szilézia, a nyugat- és kelet-poroszországi területek elvesztésével összevéve a németek 3.200.000 testvért veszítenek. A népszavazás alá eső összes területeknek beszámításával ez a veszteség 4,150.000-re emelkedik, ami az össznémetségnek összevéve csak 4"5 százalékát teszi. Ha ezzel szembeállítjuk a magyar viszonyokat, akkor azt látjuk, hogy a föld kerekén lakó 10—11 millió magyarságból bizony most egy tömbben alig marad 6,200.000 fajmagyar, ami a német 4*5 százalékos veszteséggel szemben 38 százalékos veszteséggel egyértelmű. Ha hozzávetjük, hogy Németország még regresszálhatja magát, mert Németausztria hozzácsatolásával uj hat millió németet kaphat, akkor oda fejlődik a helyzet, hogy veszteség két milliónyi szaporodást jelent, ami voltaképen két és fél százalék nyereséggel egyértelmű, Magyarországnak pedig nincs terrénuma, ahonnan kiegészíthetné magát. Mindezt csak azért emiitettem, hogy érvül szolgálhasson ez is amellett, hogy ha már a német békét tarthatatlannak minősitik, mennyivel indokoltabb a mi szempontunkból felvetni a revízió kérdését. Azt hiszem, nincs e teremben senki, aki ne olvasta volna vagy legalább is ne hallott volna