Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.

Ülésnapok - 1920-111

A Nemzetgyűlés 111. ülése 1920. kodik erélyes és gyors kézzel megoldani ezeket az égető problémákat, pedig igazán nemzeti ügy, hogy minden eszközzel erősítsük, segitsük, támo­gassuk ezt a maradék megmaradt magyarságot. Sajnos, itt megint vissza kell térnem arra a bizo­nyos kérdésre, amelyet én itt olyan gyakran fel­színre hozok, és megint arra kell kilyukadnom, hogy amikor itt Magyarországon egyetlen zsidó kellemetlen, rossz helyzetbe jut, akkor mindjárt felszínre vetik a szociális problémákat, lármáznak, hogy segíteni kell, fehér terrort emlegetnek, zsidó­üldözésről beszélnek, de bizony az előtt behunyja a szemét ugy az ország, mint a külföld, hogy itt a fővárosban, Magyarország kellős közepén, Európa szégyenére vagonlakók vannak már hosszú hóna­pok, jóformán évek óta. Kovács József:! A kormány nem törődik vele 1 Budaváry László : Épen a minap panaszolta el nekem egy vagonlakó főtisztviselő, aki Kolozs­várról menekült el, hogy száraz meleg időben vala­miképen még csak el tudják viselni a vagonlakás nyomorúságát, ellenben esőzés idején, amint múlt­kor megszámolták, épen 27 helyen csöpög be az eső a vagonba. (Mozgás.) Egy ilyen vagonban bele zsúfolva él az a családfő hatodmagával. A szegedi vagonlakók azt panaszolták a múlt héten, hogy vagonjaik eddig a főállomás rendező­pályaudvarán voltak elhelyezve, tehát még közel a városhoz, ahol hozzá tudtak jutni a villamoshoz, iparcikkekhez és élelmiszerekhez is, most azonban nem tudom kinek intézkedése folytán, azt a 230— 300 vagont egy szép napon, egyszerűen megindí­tották és elvitték a várostól körülbelül másfél kilométernyi távolságra, ahol ha csak ivóvizet vagy főzővizet akar az a család szerezni, másfél kilométert kell gyalogolniuk, amíg az első kutat megtalálják. Ez lehetetlen állapot. Ilyen nyomo­rúságnak a mi magyar véreinket kitenni nem lehet. ( Ugy van! Ugy van! a baloldalon. Egy hang: A kor­mány!) Sok volt már az a keserűség, nyomor és szenvedés is, mely addig érte őket, amíg ide tudtak vergődni. Végig kellett nekik élni az oláh, cseh és szerb minden brutalitását, megkínozták őket, elragad­ták tőlük mindazt, amit csak el lehetett ragadni, amit ők hosszú évek fárasztó munkájával össze­gyűjtöttek. Hát legalább gondoskodjunk mi arról, hogy egészségüket megtarthassák és még szolgál­hassák a magyar hazát, juttassuk őket elsősorban emberi lakáshoz. Itt Magyarországon és főképen Budapesten igen sokan terpeszkednek kényelmes 8—10—12 szobás lakásokban, olyanok, akik közül a legtöbb sem keresztény, sem nemzeti szempont­ból nem megbízható, akiknek sorából kikerültek a hazaárulók, a vörös vezérek, akik az országot beletaszították a romlásba és pusztulásba. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Én azt tartom a legfontosabbnak, hogy a kormány ne szemérme­teskedjék ebben a kérdésben, hanem nyúljon bele­ebbe a kérdésbe erélyesen és mindazokat, akik a tisztességes, becsületes keresztény magyar embe­NEMZETGYÜLESI NAPLÖ. 1920—1921. — VI. KÖTET. évi szept. hó 25-én, szombaton. 25 rek elől elfoglalják a lakásokat, végre kíméletlenül tessékelje ki onnan és a mi véreinknek nyújtson oltalmat és védelmet. (Helyeslés a baloldalon.) Óriási nagy az elkeseredés a vagonlakók köré­ben és ez az elkeseredés már-már kirobban, mert hiszen remegve gondolnak a közeledő télre, amely uj megpróbáltatásoknak fogja őket kitenni. A vagonok füthetetlenek, de ha fűthetők is, akkor sem érezhető ott semmi meleg. Ott van azonkívül az örökös rettegés, a nyomorúság, a szűk hely, a rossz levegő, az örökös füst, amelyet élvezniök kell. Ez mind megrontja egészségüket és a sze­rencsétlen vagonlakók kénytelenek nézni azt, hogy gyermekeik mind sorvadnak el, a szülők hogy pusztulnak el ott szerzett betegségekbe és hogy ezen a téren még mindig nem történt egyálta­lában semmi segitő intézkedés. Kovács József: Csak Ígérgetnek! Budaváry László : Igaz, hogy a lakásínség enyhítésére felállítottak egy gyönyörű és nagy­szabású, Európaszerte ismeretlen hivatalt, a lakás­hivatalt. Azt hiszem, hogy ha ezt a lakáshivatalt nem állították volna fel, vagy legalább ügyesen szervezték volna meg, nem volna olyan nagy­mértékű lakásínség, amilyen van. (Mozgás.) Nem tudom, mi igaz belőle, mi nem, de a fáma már arról suttog, hogy a lakáshivatalnál is csak pénzzel lehet lakáshoz jutni. Egy alkalommal én is pa­naszkodtam, hogy magam is nagy lakásínséggel küzdök, mire egy ismerősöm azt mondotta, hogy pénzzel meg lehet oldani. (Mozgás.) Természetes dolog, azt nem mondotta meg, hogy honnan vegyem. Nap-nap után érkeznek hozzám panaszos levelek, amelyek a lakáshivatal szertelen eljárá­sára vetnek fényt. Itt pl. egy levél fekszik előttem, amelyet egy kir. tanácsos, nyugalmazott pénz­ügyigazgató-helyettes küldött hozzám. Az illető hatodmagával élt egy négyszobás lakásban. Köz­ben kiadta egyik szobáját egy hivatalnoknőnek, a másikat két katonatisztnek. Most egyszerre a lakáshivatal hozott egy végzést, amellyel kiadta egy fiatal házaspárnak az egész négyszobás lakást. A régi lakókat kitessékelték a lakásból, tehát, hogy ez a két fiatal lény elhelyezést nyerjen a négyszobás lakásban, hat embert dobnak ki ugyan­abból a lakásból, és a nyugalmazott pénzügy­igazgatóhelyettesnek, nevét is felemlíthetem : Both János kir. tanácsos nyűg. pénzügyigazgató­helyettes II., Török-utca 10. II. em. 2., negyed­magával adtak egy-egy szobakonyhás lakást. A harmadik szobából kitelepítették, egyszerűen ki­lakoltatták azt a két katonatisztet, akik végig­harcolták a háborút, a negyedik szobából, amelyet albérletbe adott az a szerencsétlen pénzügyi taná­csos, aki a maga nyomorúságos nyugdijából nem tudott megélni, szintén kitelepítették a lakót, és így három nem a családhoz tartozó egyént földön­futóvá tettek. (Mozgás.) Ez tűrhetetlen állapot, ilyennek nem volna szabad Magyarországon előfordulni, különösen most, amikor mi a kereszténység égisze alatt ke­i

Next

/
Thumbnails
Contents