Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.

Ülésnapok - 1920-119

204 A Nemzetgyűlés 119. ülése 1920 eltiltotta, félvén a török támadástól. Zrínyi a török terjeszkedés meggátlására most lázas sietséggel a Mura és a Dráva összefolyásánál uj várat építtetett, melyet saját nevéről Zrínyivárnak nevezett el. A török háború nem volt elkerülhető. Zrínyi Miklós jól látta előre. A szultán 1663-ban Érsekújvárt elfoglalta. A császári hadak gyászos szereplése mellett a hadjárat egyetlen fénypontja volt Zrinyi Miklós tevékenysége, ki a visszavonuló ellenséget Buda váráig üldözve a foglyokat kiszabadította. A bekövetkezett tél elején pedig saját haderejével Zrinyi várából el-kiindulván, Berzence és Babocsa várát elfoglalta, lerombolta s Pécset bekerítve, átkelt a Dráván s a mértföldnyi hosszú török hidat, melyet még Szulejman építtetett s melyet a törökök egy század óta használtak a magyar földre átkelőül, felgyújtatta, megsemmisítette. Zrinyi Miklós bravúros téli hadjáratának eredménye volt három vár bevétele, háromezer ló, húszezer szarvasmarha és tömérdek egyéb zsákmány. Még nagyobb volt az erkölcsi eredmény. Zrinyi Miklós dicsőségétől visszhangzott az ország s Közép-Európa, liegensburgban hálálkodó egyházi körmenetet tartottak, melyen résztvett maga a császár is, aki Zrínyit birodalmi hercegi címmel kínálta meg, mit ő szerényen visszautasított. A következő 1664-iki hadjáratban Zrinyi, aki magát önérzetesen »az egész magyar nemzet vezéré«-nek nevezte, a féltékeny bécsi magyar kormány által mégis mellőztetett s a fősereg vezérévé megint csak a késedelmeskedő, magyargyűlölő Montecuccoli neveztetett ki. Zrinyi a déli hadsereg vezére lett — harmadmagával, idegenekkel. Meg kellett élnie azt, hogy a támadó török sereg, Montecuccoli a negyvenezer főnyi serege szeme láttára, védelem nélkül, rajtaütéssel bevette Zrinyi várát. Zrinyi Miklós sértődötten Csáktornyára vonult vissza s ott hallotta a szentgotthárdi győzelem dacára megkötött gyalázatos vasvári béke hírét, mely Magyarországot még inkább kiszolgáltatta az ellenségnek. Várad, Érsekújvár, Kanizsa török kézen maradt, Székelyhidat le kellett rombolni s Zrínyivárát nem volt szabad felépíteni. Ennek lett következménye a magyarok végső elkeseredése s az az összeesküvés, melynek kiszemelt vezére Zrinyi Miklós leendett, de a végzett másként határozott. Ugyanazon esztendőnek november 18-án a csáktornyai erdőségekben tartott vadászat alkalmával Zrinyi Miklóst egy megsebzett vadkan halálra sebezte s annak következtében hunyt el. Oly hirtelen és váratlan jött a hír és annyira hihetetlennek látszott, hogy a magyar közvéleményben elterjedt, amelyet ma is alig lehet kiirtani, hogy a bécsi kormány orozva ölette meg. Pedig volt majdnem szemtanuja ennek a szomorú tragédiának : Bethlen Miklós, a későbbi erdélyi kancellárius, aki emlékirato'. évi november hó 3-án, szerdán. kat irt és két vaskos kötetben megírta Zrínyinél való vendégeskedését. Együtt, egy kocsin mentek a vadászatra, együtt voltak a szerencsétlenség alkalmával s ezt leirja, ő maga látta, ő vitte haza a holttestet Csáktornyába, Zrínyi Miklós feleségéhez s ő jegyzi meg akkor a tragédia leírása alkalmával (olvassa): »Akkor magyar virtuózus ember hozzá hasonló nem volt, nemzetéhez igen buzgó vala.« Kérdhetjük, — hiszen kérdeni is kell, mert Zrinyi felett tulajdonképen ketten versengünk, a magyar és a horvát nemzet — hogy melyik nemzethez volt olyan buzgó ? Mutatják ezt az ő magyar nyelven irt verses és prózai művei és saját világosan kifejezett szavai, mondásai, hogy ő magát magyarnak tartotta. Azt mondja (olvassa) : »Oh Isten, miért hoztál ki Scythiábdl?« »Oly messze estünk mi mostani magyarok a régiektől!« Arra buzdit, hogy (olvassa): »Kik dicsőséges magyar vérnek a maradékai vagyunk, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik, mennünk. Mi nekünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel ny ere tett az mi eleinktől... Ezután is ugy kell megtartani.« Megjegyzem, hogy akkor a horvát hazafiság is egy volt a magyar hazafisággal s a horvátok is jó magyaroknak vallották magukat. Reméljük, hogy a horvátoknak mostani megpróbáltatása eszükbe fogja juttatni ezt a régi magyar-horvát barátságot és talán máris sírva gondolnak vissza arra a nyolcszáz esztendős magyar-horvát szövetségre, amelyben Szent László óta éltünk. T. Nemzetgyűlés ! Zrinyi Miklós tragédiája a magyar nemzet tragédiája volt. Kezdették ősei, folytatták utódai. Öccse, Zrínyi Péter, utóda a horvát bánságban, maga is vértanujává vált nemsokára azoknak az eszméknek, amelyekért Zrinyi Miklós küzdött, amennyiben 1671ben Bécsújhelyen hóhérbárd alatt végezte életét. Az ő leánya volt az a Zrinyi Ilona, aki a legideálisabb magyar szabadsághőst szülte és nevelte nemzetünknek. Zrinyi Ilona maga is a magyar szabadság bujdosója lett, második férjének, a kuruc királynak, Thököly Imrének az oldalán és ott halt meg Kis-Azsiában, messze idegenben. Eletemnek egyik legszebb emléke, hogy felkutattam azt a helyet, — azelőtt magyar ember nem járt még ott — ahol utoljára éltek a »Virágok mezején«, a »Magyar hegy«-nek nevezett hegy aljában, a »Magyar patak« mellett. Vad-jázmin bokrok között láthatók még a régi ház' romjai és láthatók egykori virágos kertjükben a márványtöredékek. Ott halt meg Zrinyi Ilona 1703-ban, 1705-ben Thököly Imre, aki a bujdosókat jellemző magyar fájdalmat ugy fejezte ki végrendeletében latinul : »Bene sperando et male habendo transit vita«, — ami erősen illik mostani állapotunkra is, hogy t. i. jót remélve, rosszat nyerve múlik el az élet. Az ő hamvaikat hazahoztuk tizennégy esztendővel ezelőtt, olyan őszi borongós időben,