Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet • 1920. szeptember 25. - 1920. november 12.

Ülésnapok - 1920-119

'A Nemzetgyűlés 119. ülése 1920. Hornyánszky Zoltán : Mégis ratifikálunk ! Szádeczky Lajos (tovább olvassa) : »Ahoz a franczuz, ha győzedelmes, eltürhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő. Muszkát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább, hogysem valósághoz. Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás, nincs olyra sem szükségünk, sem kibánhatjuk. lm az keresztyénséget mind előszámlálánk s nyilván látjuk, hogy ezektül sem lehet a segítség úgy, hogy a' legyen fundamentuma az mi szabadulásunknak.« Tehát, azt mondja tovább (olvassa) : »Mi magyarok ne tegyünk fundamentumot senki vitézségében, hanem mig Isten ép kezet, lábat adott kinek-kinek, azon erőlködjék, hogy az idegenek ne legyenek szükségesek segítségképpen, mert bizonyára az mi sebünk senkinek ugy nem fáj, mint mi nékünk, senki nem érzi nyavalyánkat ugy, mint mi. Tehát következik abbul, hogy senki olyan serényen is nem nyúl az orvossághoz, mint mi nekünk kellene nyúlnunk, főképpen, lia az az orvosság veszedelemmel jár.« Azt mondja tovább, hogy ha valaki megkérdi, hogy r hát mi legyen az a segítség (olvassa) : »En arra rövideden felelek, meg is duplázom kiáltásomat : Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolucio ! Ezen kivül én semmit sem tudok, nem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium. Elfussunk? Nincs hova, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyén, hogy minket helyheztessen belé : az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában . . . De miért kelljen elvesznünk, avagy kétségbe esnünk, mig csontjainkban velő, ereinkben vér, mig Isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, mig karunkba kopját, markunkban szablyát szorithatunk?«,(Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azután így folytatja (olvassa) : »De meg kell vallanunk, olyan messze estünk mi mostani magyarok a régiektől, hogy ha előljönnének mostan más világból azok a mi vitéz eleink, sem mi őket, sem ők minket meg nem ismerhetnének. Csúfsága lettünk a nemzetnek, és magunknak, ellenségünknek pedig valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? A vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymástgyülölésért, és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hizelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek, hanem im megmondom magadnak fogyatkozásidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet, öltözzél igazságban, övedzzél erősséggel, hidd segítségedre Jehovát és magadnak oltalmára kössünk kardot a pogány ellen.« Szóval minden évi november hó 3-án, szerdán. 2Ö3 okoskodása oda megy ki, hogy csak az elszánt vitézség, határozottság, erő tudja felszabadítani Magyarországot, nincs máshonnan segítség. >Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük régi helyére és méltóságára militarem disciplinam : egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, és ha kevesen vagyunk is, nem oly kevesen azért, hogy a török ebekkel meg ne bánassuk, hogy ily semminek tartott minket.« Azt mondja Magyarország múltjáról, jövőjéről (olvassa) : »Minden dolog ez világon valami módon konzerváltatik ; valamely ország fegyverrel nyeretik, fegyverrel is oltalmaztatik az. Minekünk magyaroknak valamink vagyon, fegyverrel nyeretett az, ami eleinktül, ugy tartatok eddig, és nincs kérdés már abban, ezután is ugy kell megtartatni.« »Ha Váradot vissza nem veszszük, — ezzel fejezi be — ha Erdeit elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most, avagy sohasem; fussunk ki az országbul, ha eztet resteljük. De ha ki bizík Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora énekét : akik önként ajánljátok lelkeiteket a veszélynek, áldjátok az Urat ; új háborút kivan az Ur. Szereti szivem azokat, kik önként ajánljátok magatok a vészre; áldjátok az Urat. Ugy legyen. Amen.« T. Nemzetgyűlés ! A felolvasott idézetek bepillantást engednek Zrínyi Miklós lelki világába, fogalmat nyújtanak arról is, hogy mije volt ő a maga korában nemzetének. Valóságos szellemi vezére volt. Hogy politikai vezére hivatalosan nem lehetett, azt a bécsi kormány féltékenysége okozta. A nemzet őt kívánta volna a legmagasabb politikai méltóságra, a nádorságra, és ez az óhaja az 1855-iki országgyűlésen megnyilvánult, de az udvar megakadályozta, mert nem vette fel a szokásos hármas jelöltségbe. Attól féltek Bécsben, hogy, ha Zrínyi Miklós nádor lesz, öccse, Péter pedig — ami elől nem lehetett volna kitérni — horvát bán, olyan hatalomra tesznek szert a nemzet ólén, mely a bécsi kormány alkotmányellenes törekvéseit lehetetlenné tette volna. Zrínyi Miklós mellőzésével az utókor talán még nyert, mert így ideje maradt az irodalommal is foglalkozni és megírni örökbecsű műveit. A múzsák szolgálatából ujabb harci zaj, és pedig az erdélyi események rázták fel és ragadták ki az ő hazafiúi lelkét. II. Eákóczy György szerencsétlen 1657-iki lengyel hadjárata után török hadak árasztották el Erdélyt. 1660-ban maga Eákóczy György is halálosan megsebesült a szászfenesi csatában s a török elfoglalta Váradot. Zrínyi Miklós a Várad felmentésére vezetendő sereg parancsnokságával — osztrák szokás szerint — elkésve bízatván meg, kárpótlás nyerendő, Kanizsát szállotta meg, de a mármár sikerült ostromtól a bécsi kormány 26*