Nemzetgyűlési napló, 1920. V. kötet • 1920. augusztus 25. - 1920. szeptember 24.
Ülésnapok - 1920-91
8 A Nemzetgyűlés 91. ülése 1920, a szemet-szemérfc, fogat-fogért elve alapján álló büntetésnek neveznek s amely teljesen kiszolgáltatta a sértettnek a bűntettest, aminek kifejlődéseképen később az u. n. faicla, németül Fehde alakjában egész generációkat vitt magával a inagánbosszu, amely nem nyugodott meg addig, amíg az egyik el nem pusztult. Ez volt az ököljognak az a klasszikus korszaka, amely a büntetés alapjául a magánbosszut tekintette. Később megváltozott ez a helyzet, és a magánbosszut felváltotta az isteni bosszú. Az isteni bosszú a kiengesztelést Istennel szemben akarta provokálni a bűnös meglakolása utján, tehát a magánbosszunak ezt a változatát valósította meg. Amikor azután az állami szuverenitás tana lépett előtérbe s az állam volt közület, amely a bűncselekmények megtorlására a maga hatóságát érezte, akkor életbelépett a közbosszu, a társadalmi bosszú, és ezen az alapon bántak el a bűntettesekkel. Láthatjuk, hogy mindezekben az esetekben, a magánbosszunak, az isteni bosszúnak, a közbusszunak az eseteiben a bosszú volt a büntetés alapja, tehát érzelmi alap, amelybe az ész nem szólott bele, és miután ilyen érzelmi alapból indultak ki, ennek megfelelők voltak azok az eszközök is, amelyek az akkori büntetési rendszert és bűnvádi eljárást jellemezték. Meg kell emlékeznem ezekről a kérdésekről, hogy azután rátérhessek a jelenlegi helyzetre és megvilágíthassam különösen a magyar fejlődésnek ebben az irányban mutatott haladását. A büntetés eszközei abban az időben voltak, mondom, az istenitéletek, a forróviz tüzes vas próbája, a bajvívás. A delinkvensnek tüzes vason kellett járnia, forróvizbe kellett kezét belemártania és ha kibírta ezeket a szenvedéseket, ebből derült ki ártatlansága, a bajvivásnál pedig nem is neki magának kellett megvívnia, hanem megvoltak az ő viadorai, az akkori idők brávói és desperádói, ezek vívtak meg helyette, és ha sértetlenül kerültek ki, akkor ez az illető ártatlanságát bizonyította. Maga az egyház volt az, amely ezen büntetésnemet és módot perhorreszkálta. (TJgy van! a baloldalon.) Maga az egyház volt az, amely azt mondta, hogy nem igazság, ilyen véletlentől függővé tenni a büntetéseket, és a negyedik lateráni zsinaton már a maga részéről elitélte ezeket az istenitéleteket. (Mozgás a baloldalon.) Mondom, ezek az eszközök minden józanérzésü emberben felforralják a vért, és ez nemcsak a büntetés végrehajtásában nyilatkozott meg, hanem megnyilatkozott már a bűnvádi eljárásban is. A bűnvádi eljárásban nem ismerték abban az időben még a bizonyítékok szabad mérlegelésének tanát, hanem kötött bizonyítási rendszer volt, negyedbizonyiték, félbizonyiték, nyolcadbizonyíték, úgyhogy nyolc pletyka együttvéve kitehetett egy bizonyítékot. Ezenfelül abban az évi augusztus hó 25-én, szerdán. időben a legnagyobb fontosságot tulajdonították a beismerésnek. Miután a bizonyítékok ilyen kötöttek voltak, és miután nehéz volt a bizonyítékokat megszerezni, az okirati bizonyítás pedig abban az időben még igen hiányos és kezdetleges volt, a fősúly a büntetőperben a beismerésen feküdt. A beismerés a bizonyítékok királynéja, Regina probationum, mint latinul mondják, ' erre törekedett minden bíróság, és a velencei tizek tanácsa, az angol csillagkamara és a francia chambre ardente bírái felültek a székre akkor, amikor behozták eléjük a delin kvenst, hogy kivegyék belőle azt a beismerést, "amelyet a testi és lelki tortura minden eszközével ki akartak venni belőle. Ez a kínvallatásnak a korszaka, a torturának a korszaka, amely a legrettenetesebb szenvedésekkel borította el az egész emberiséget és maga az a tény, hogy beismeréssel akarták bizonyítani a bűncselekményeket, tömérdek szenvedésnek, tömérdek vérnek, tömérdek bebörtönzésnek és tömérdek halálnak lett forrásává. Akkor a halálbüntetés sem volt olyan egyszerű büntetés, mint az ujabb, modern időkben, amikor felakasztanak egy embert, vagy nyaktilóval, guillotinnal leveszik a fejét, mert a halálbüntetés minősített esetei a legkülönbözőbb változatokat mutatják, a felnégyelés, kerékbetörés, máglyahalál, megkövezés mindenféle módjával, mindenféle rettenetes külön kínszenvedésével akarták még azt a halálraszánt és ki is végzett embert meggyötörni. Ilyen körülmények között, mikor ilyenek voltak a büntetés ^eszközei és módjai, kellett reakciónak jönnie. Évszázadok után meg is történt ez. A • legfényesebb elmék, a világnak legnagyobb gondolkozói léptek csatasorba, hogy ezt a kegyetlen büntetési rendszert és embertelen bűnvádi eljárást megváltoztassák, hogy megváltoztassák azt a kegyetlen büntetési rendszert és bűnvádi eljárást, amelyben a testi büntetések, a testcsonkitó és testfenyitő büntetések, a botozás, vesszőzés, seprűzés minden tekintetben a legelső vonalon jártak. Az első, aki ebben a tekintetben fellépett, volt Montesquieu, aki megírta nagy tanát a törvények szelleméről, amelynek alaptétele az volt, hogy a hatalmakat meg kell osztani törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomra, mert a szabadság legnagyobb biztositéka épen a hatalmak megosztásában rejlik. Utána következett Voltaire, aki a Calas-eset nyomán megírta egyikét ama megható értekezéseinek, amellyel felkeltette azt az édes helyeslést, amellyel az érző szivek az emberi érdekek támogatását viszonozzák. A Calas-eset jel volt arra, hogy tovább nem maradhat így a büntetési rendszer és a bűnvádi eljárás. Ha nem untatná az igen t. Házat, talán elmondanám ezt a Calas-esetet, amely mindenesetre jellemző az akkori időkre és arra az útra, amelyet épen ezen eset nyomán a büntetőjog megfutott. (Halljuk!)
