Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.
Ülésnapok - 1920-71
58 A Nemzetgyűlés 71. ülése 1920. évi július hó 28-án, szerdán. megváltoztassa nézeteit s ne legyen ellenségünkké azon a réven, hogy megbélyegeztük itt az ország házában. De típust akarok emliteni és tisztelettel kérdezem a belügyminister úrtól s kérdezem a ministerelnök úrtól, vájjon ezekben a típusokban méltóztatik megbízni, vájjon akkor, mikor a csatornákban alattunk morajlik megint a szennyes viz, vájjon akkor, mikor' kommunista gyűlések •— méltóztassanak szó szerint venni : kommunista gyűlések — tartatnak szanaszét a fővárosban (Ugy van ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) amikor kommunista központ van itt Budapesten, amelynek propaganda-osztálya, politikai osztálya, sajtóosztálya van, amelynek nyomdája van, amelynek futárjai vannak, amelyekkel érintkezik és amikor meg lehetne mondani, micsoda időponttól kezdve— a kommunista tömegek Budapesten és Magyarországon ezer percenttel növekedtek (Felkiáltások a jobboldalon : A falvakban is !) és erőre jutottak, kérdezem én a ministerelnök úrtól és az egész kormánytól : ezekben a típusokban, ezekben a tisztviselőkben megbiznak-e akkor, amikor esetleg ' eljön a nevezetes kritikus pillanat ? Nem szükséges-e tehát, hogy a félintézkedések helyett végre valahára átlépjünk az egész intézkedések terére ? (Ugy van! Ugy van! a szélsőbahlda 7 on.) s Aki ártatlan, az meneküljön meg minden néven nevezendő üldöztetéstől, aki bűnös, az vegye el a megérdemelt büntetését. Én szégyenlem magamat, hogy tizenkettedik hónapjában a keresztény politikai életnek, a Nemzetgyűlés magas szine előtt mély tisztelettel meg kell állapitanom azt a szégyenletes tényt, hogy a magyar közigazgatás legmagasabb vonalain ott ülnek azok, akiket régen el kellett volna seperni onnan. (Ugy van ! Ugy van ! Taps a Ház minden oldalán.) Budaváry László : Mit szól ehhez gróf Andrássy ? Vass József: Megjegyzéseimnek harmadik része különösen a munkásságra vonatkozik. Sokszor felvetették már itt azt a kérdést, hogy a munkásság elbicsaklasábaii, a kommunizmus felé való elhajlásában tulaj donképen ki a bűnös. Nagyon könnyű, rá a jóakaratú válasz : hogy bűnösök a vezetők, akik a munkásságot elvezették erre a sikamlós útra. Ez a válasz az én szerény és tiszteletteljes véleményem szerint nem egészen kielégítő. Itt is meg kell tennünk azt a külön böztetést az aktiv és passzív elemek között. És méltóztassanak nekem megengedni, hogy konstatálhassam, hogy nemcsak a vezetőség volt aktiv és hogy nem volt mindenki azonkívül passzív, vagy, ha mindenáron ragaszkodni méltóztatnak ahhoz, hogy csak a vezetőség lehetett aktiv, akkor méltóztassanak megengedni, hogy konstatáljam, hogy a vezetőség nemcsak egynéhány vagy egynéhány tucat ve- zetőnek elismert emberből átlőtt, hanem a vezetői rendszer ki \olt építve, amint tényleg Iá volt épitve az elsőrangú vezetőktől, népbiztosoktól és vezérektől kezdve a legutolsó las csoportvezetőkig, akik bizonyos hierarchikus fokozatban valamennyien részesek voltak abban, hogy a munkásság tömegét elvitték erre a szörnyű térre. Ha ezt ki akarnám fejezni más tétel alakjában, mivel a közvéleményt annyira izgatja a szociáldemokrata kérdés, azt kell mondanom, hogy a politikai szociáldemokrata-rendszer a bűnös abban, hogy a magyar munkásság a kommunizmus alatt, illetőleg már 1918-ban mérhetetlen agitáció következtében annyira elbicsaklott, hogy a szociáldemokrata, egyébként valamikor egészségesen megindult hatalmas munkásmegszervező folyamat beletorkolt, beleömlött a kommunizmus szennyes vizeibe. Én tudom, — előbb voltam már bátor erről említést tenni — hogy a szociáldemokrata vezetőség között és a kormány között a Simon yi-kormány idejében tárgyalások folytak. A szociáldemokrata vezetőség a maradék vezetőség : a nagyobbik része nincs itt. Részint kivégeztette őket pontos tárgyalás és bizonyítás után az igazság sújtó karja, részint megszöktek és künn vannak, ott izgatnak tovább a magyar állameszme ellen. Tehát a szociáldemokrata munkásság vezetősége, az a kevés, amelyik megmaradt a régebbről és a többi, az uj, megpróbáltak baráti jobbot nyújtani felénk. Én akkor a magam szerény részéről próbáltam értékelni ezt az első lépést, amelyet a szociáldemokrata vezetőség tett. Tisztában voltam azzal, hogy ez a vezetőség nem képviseli az aktiv szociáldemokrata elemet, a kommunizmusban résztvett ama szociáldemokrata, elemet, amely a szociáldemokrata mozgalmaknak tulajdonképen való magva és a mozgalmaknak a lendítő ereje volt és most is az. Én tudom, hogy a szociáldemokrata munkásság legnagyobb része megundorodott attól a vezetéstől, amelyben része volt, következőleg az a nagy rész, az kétségkívül őszintén és becsületesen próbálta megtalálni az utat, hogy egyrészt a közvélemény előtt a vád szörnyű súlyát levesse önmagáról, másrészt pedig átlépjen arra az alapra, amely alapot helyesnek, — mert nemzetinek és kereszténynek — ismert meg a jövendő politikai érvényesülés szempontjából. Sajnálom, igen sajnálom, még erősebb szót is szeretnék mondani, szinte azt mondanám, büntetendő módon mulasztó dolog volt az, hogy a Simonyi-kormány akkor, amikor ezek a tárgyalások folytak és be is fejeződtek és kedvezően fejeződtek be, a tárgyalások realizálására egyetlenlépést sem tett. Bűnös mulasztás volt ez, meTt hiszen az események azóta a külföldön egészen más irányokban fejlődtek. Az események azóta olyan irányokban fejlődtek, mint a lengyelországi harctér is mutatja, mint a bécsi események mutatják, mint a szociáldemokráciának szervezkedő térfoglalása is mutatja, olyan irányban fejlődtek, hogy itt benn a szociáldemokrata táborban többé nem az a nagyobb, józanság után vágyódó nagyobb tömeg a hangadó, nem az adja most már döntő módon az irányt a szociáldemokrácia magatartására vonatkozólag, hanem az a kisebbik rész, amely ezelőtt pár hónappal hallgatott, most pedig
