Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-86

A Nemzetgyűlés 86. ülése 1920. %vi augusztus hó 14-én, szombaton. 455 testi épségüket, egészségüket, életüket adták oda, de tették ezt abban a biztos tudatban, hogy mindezért nem fog elmaradni az utókor hálája. T. Nemzetgyűlés ! A hadirokkantak, hadiözvegyek és árvák iránt ezideig még elmaradt az utókor hálája. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Megfeledheztek a háláról épen azok, akik legtöbbet beszéltek a háláról, akik a nemzeti hála jelszavával keltek fel és azzal feküdtek le ; gróf Károlyi Mihály és társai, akik a régi képviselőház többségi pártja ellen a nemzeti hála jelszavával izgattak, akik gróf Tisza Istvánt, a nagy és nemeslelkü férfiút támadták azzal, hogy nincs kellő érzéke a hősök nagy teljesítményei iránt, mert megtagadja tőlük azoknak a teljesítményeknek a jutalmát: a választói jogot. T. Nemzetgyűlés ! Ezek az izgatók hatalomra jutottak. Hatalomra juttatta őket a háború alatt összegyűlt elkeseredés és az októberi furfangos és szennyes forradalom. Meg is hozták a választói jogot, de megfeledkeztek teljesen a nemzeti háláról, melyet annyiszor emlegettek. A régi képviselőház 1918 nyarán letárgyalta a közös haderőhöz, a m. kir. honvédséghez és m. kir. népfelkeléshez tartozó személyeknek, valamint az Emiltett személyek hátramaradottainak katonai ellátásáról szóló törvényjavaslatot. Hosszú és beható vita után fogadtuk el akkor a törvényjavaslatot, melyet báró Szurmay Sándor honvédelmi minister ur terjesztett elő. A javaslat általában humánus, modern volt, méltányos és igazságos alapelveken épült fel és igy semmi okunk sem volt arra, hogy azt el ne fogadjuk. Ellenben két nagy hibája volt a javaslatnak. Az egyik az, hogy a súlyos rokkantakkal szemben nem volt eléggé bőkezű, a másik nagy hiba pedig az volt, hogy a nem tényleges állományból bevonult katonáknál nem kutatta az előző hivatásban élvezett munkajövedelmet, nem kutatta a képzettséget és nem kutatta a társadalmi állást. Mindannyian éreztük, hogy ez a javaslat ebből a szempontból tökéletlen, maga a, kormány is beismerte ezt, ezt azonban a társadalmi és hadigondoskodás munkakörébe utalta, s amikor kérdést intéztünk hozzá, hogy miért teszi ezt, azt mondotta, hogy mivel Ausztriának és Magyarországnak a viszonyai ebben a tekintetben különbözők, pénzügyi szempontból sokkal jobb, ha ezeket az állami és hadigondoskodás körébe utaljuk s a katonai ellátási törvénybe nem iktatjuk be, mert az annak alapján kifizetendő költségek közös költségek lesznek. A törvényjavaslatnak ezt a hiányosságát először gróf Tisza István ismerte fel. Tisza a frontkatonák iránt érzett mély szeretete és igazságérzete folytán nem tudott belenyugodni ennek a törvényjavaslatnak eredeti szövegébe. Két lényeges javaslatot tett, melyeket mi elfogadtunk, megszavaztunk, de a melyek alapján soha egyetlenegy fillért sem fizettek még ki az érdekelt hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek és árváknak. Tisza István abból indult ki, hogy egy létminimumot kell biztositani a súlyosan megrokkantaknak. Súlyosan rokkantak alatt értette általában azokat, akiknek keresetképessége 76%-nál nagyobb százalékban csökkent. Tisza ugy számította ki a létminimumot, hogy a legszerényebb igényű családot vette alapul, hogy a legszerényebb igényű család legegyszerűbb szükségségleteinek beszerzésére a legszigorúbb takarékosság mellett mennyit költ és ennek alapján egy létminimumot javasolt, amely kitett a nőtlen tiszteknél évi 3000 koronát, nős tiszteknél évi 4000 koronát, a rangosztályba nem sorolt havidíjasoknál évi 2400 koronát, a tiszti özvegyeknél 2000 koronát, a rangosztályba nem sorolt havidíjasok özvegyeinél 1000 koronát, általában a legénységi állományú egyéneknek keresetképtelen özvegyeinél évi 600 koronát. Hasonlóképen létminimumot állapított meg az atyátlan és szülőtlen hadiárvák számára. A kiszámítás alapja az volt, hogy összeadtuk, mit kap az illető nyugdíj, rokkant-havidíj, sebesülési pótdíj, hadipótlék, továbbá az államtól más címen élvezett egyéb járulékok címén, s ha ezeknek összege a létminimumot nem érte el, akkor azt Tisza javaslata szerint pótjáradékkal kellett felemelni egészen a létminimum magasságára. Ez volt Tisza javaslatának az egyik része. A másik rész ama szerencsétlenek érdekében állt, akik legénységi sorban rokkantak meg, vagy haltak hősi halált, jóllehet, képzettségük vagy társadalmi állásuk alapján a tiszti állást is elérhették volna. Tisza ismerte a hadsereg összetételét. Neki nem kellett magyarázni azt, amit ma nagyon sok fiatal tisztnek naponta a figyelmébe kellene ajánlani, hogy t. i. a hadrakelt sereg zöme nem a tényleges katonákból áll, (Ugy van !) hanem a békés polgári termelőmunkából behívott nem ténylegesekből, a tartalékosokból, póttartalékosokból és népfelkelőkből. Tisza ismert oly tisztviselőt, aki — mint ő mondotta — tiszti rangban esett el, és viszont olyan tisztviselőt is, aki legénységi rangban esett el. És fellázadt az ő igazságérzete — ahogy mondta — arra a gondolatra, hogy a két tisztviselő után visszamaradt özvegyek és hadiárvák egymástól milyen lényegesen eltérő katonai ellátási járandóságot fognak kapni tisztán csak amiatt, mert az egyiknek férje tiszt, a másiké pedig legénységi állományú volt. Hogy ezt a különbséget kiküszöbölje, Tisza azt a javaslatot tette, hogy a legénységi állományú hadirokkantak közül tiszti ellátást kérhetnek mindazok, akik az egyéves önkéntesi kedvezményhez megkívánt teljes tudományos képzettséggel rendelkeznek, ha legalább 76 %-kal csökkent az előző hivatásra való képességük. Rangosztályba nem sorolt havi díjasok ellátását kérhetik azok, akik a középiskola négy osztályát, vagy egyenlőnek tekintendő négy iskolai osztályt végeztek, vagy tisztviselői állást töltöttek be