Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.
Ülésnapok - 1920-86
456 A Nemzetgyűlés 86. ülése 1920. évi augusztus hó 14-én, szombaton. vagy hosszabb gyakorlatot igénylő önálló vezetők voltak, vagy önállóan mezőgazdasági, önállóan ipari vagy kereskedelmi vállalatot vezettek, mindezek azonban csak akkor, ha beigazoltan reászorultak a segélyre. Ugyanez vonatkozott ugyanezeknek a személyeknek hátramaradotfeaira, hadi özvegyeire és hadi árváira is. Látjuk tehát, hogy Tisza ott akart segíteni, ahol a baj nagy volt, a súlyosabb rokkantaknál, ahol valóban rászorultak az illetők a segitségre. Mi Tisza indítványát és ezzel együtt az egész katonai ellátási törvényjavaslatot akkor megszavaztuk % főrendiház is elfogadta, fel is lett terjesztve O királyi felségéhez, IV. Károly királyhoz, aki azonban nem szentesíthette ezt a törvényjavaslatot, mert a monarchia másik államában a képviselőház munkaképtelenné vált és az azonos szövegű törvényjavaslatot letárgyalni nem tudta. Az októberi forradalom azután ahelyett hogy rendeletileg életbe léptette volna ezt a már megszavazott katonai ellátási törvényt, félretette azt. Megkezdődött a szájbetömés politikája. Linder Béla hadügyminister egyre-másra emelte 100, 75, 50 %-kal a fizetéseket, a nyugdíjakat, a katonai ellátási járandóságokat, de ezt oly rendszertelenül, oly Össze-vissza és oly igazságtalanul tette, hogy ez senkit ki nem elégített. A hadi érdemekről, a hadi rokkantaknak, hadi özvegyeknek, hadi árváknak előnyösebb megkülönböztetéséről pedig többet szó sem esett. Ekkor feledkeztek meg Tisza István javaslatáról is. De ha megfeledkezett az állam, akkor is még a helyén kellett volna állania a társadalomnak és legalább a társadalom pótolta volna r azt, amit az állam elmulasztott. És itt gondolok a katonatiszti egyesületekre., En megpróbáltam rögtön a forradalom után 10 nappal összeszedni a széthúzó tisztikart és ide, ebbe az épületbe, a kupolacsarnokba hivtam össze őket. Körülbelül 2000 tiszt volt itt akkor jelen, akik elé határozati javaslatot nyújtottak be, amelyben követeltük az úgynevezett népkormánytól, hogy léptesse életbe rendelet formájában a katonai ellátási törvényt. De már akkor, ezen az ülésen láttuk, hogy nagy baj van, a tisztikar széthúzott. Pedig épen ők voltak ebben az ügyben a közvetlen érdekeltek. A tisztikar három részre szakadt : megalakították a Magyar Tisztek Országos Szövetségét, megalakították a Hadviselt Szellemi Munkások Szövetségét és végül megalakították a MOVE-t. A Magyar Tisztek Országos Szövetsége csakhamar uralma alá került a későbbi vörösőr főparancsnok-helyettesnek, László Bertholdnak, a Hadviseltek Országos Szövetsége a terror szolgálatába szegődött, a MOVE pedig ugyanazt csinálta, amit most is csinál, vagyis politizált. (ügy vall! balfelöl) Egyideig a MOVE volt a reményünk. Azt gondoltuk, hogy a MOVE erélyes fellépésével imponálni fog az úgynevezett népkormánynak is, azonban csakhamar csalódtunk benne, mert épen a MOVE elnöke, Gömbös Gyula százados ur is a népköztársaság rendithetetlen hivei közé csatlakozott, hírlapi nyilatkozatban leszögezte magát, hogy ő is rendithetetlen hive v a népköztársaságnak, (Ugy van! balfelöl.) és nem fog tűrni a MOVE keretében semmiféle ellenforradalmi törekvést. Ezzel a MOVE-t illetőleg is elvesztettük minden reményünket. Nem gondoskodott tehát az állam, de nem volt meg a társadalmi gondoskodás sem. Utána, a proletárdiktatúra alatt, Szamuely Tibor volt a rokkantügyi diktátor. Kiadott egy u. n. parancsot, amelyben vérlázító módon vádolt bennünket, mindnyájunkat, azzal, hogy a rokkantk«rdéssel nem foglalkoztunk eléggé lelkiismeretesen. Magát a kérdést, különösen annak pénzügyi részét azonban Szamuely egy egyszerű mondattal oldotta meg, amennyiben elrendelte, hogy minden 100°/o-os hadirokkantnak évi 4800 korona járandóság fizetendő. Ez a parancs, még ott is, ahol bőkezű volt, rossz volt, mert igazságtalan volt. Nem tett különbséget ott, ahol különbséget kellett volna tenni. Később, az alkotmányosság helyreálltával, 1919 szeptember 22-én Snetzer Ferenc hadügyminister, 1920 június 7-én pedig Soós Károly honvédelemügyi minister ur szabályozták a rokkantsági járandóságokat, de a Tisza-féle javaslatnak és a katonai ellátási törvényben lefektetett méltányos és igazságos alapelveknek e rendeletekben semmi nyomát nem találjuk. Pedig ez nem jól van igy. A rokkantaknak, a hadiözvegyeknek és hadiárváknak amúgy is súlyos panaszaik vannak. Nem tudják, hogy mi jár nekik, nem tudják, hová kell fordulniok. Ide-oda küldözgetik őket. A vörösök elszedték tőlük irataikat, nem tudják igazolni magukat. Nem kapnak előleget, ingyen orvost, nem kapnak ingyen gyógyszert és panaszuk van még amiatt is, hogy mig a románoktól pontosan kapták járandóságukat, a magyar kormány nem fizeti őket pontosan. A honvédelemügyi minister urnák Gonda Jenő nemzetgyűlési tag ur interpellációjára adott válasza folytán most már remélem, hogy a hadirokkantaknak, hadi özvegyeknek és hadiárváknak ezek a panaszai meg fognak szűnni. De ha az igen t. honvódelemügyi minister ur csakugyan bele akar nyúlni a rokkantkérdés megoldásába, tisztelettel kérem, méltóztassék megfontolás tárgyává tenni azokat a javaslatokat is, amiket Istenben boldogult gróf Tisza István javasolt annak idején. Mert a nemzeti hadsereg teljes értékű katonákra csak akkor számithat, t. Nemzetgyűlés, ha a nemzeti hadseregnek minden egyes katonája meg van Győződve afelől, hogy rokkantsága esetén megfelelő kárpótlásban, ha pedig elesik, hősi halála esetére a hátramaradottal megfelelő ellátásban részesülnek. Ha van a nemzeti hadseregnek mozgósítási előmunkálata, mint ahogy minden hadseregnek
