Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-85

A Nemzetgyűlés 85. illése 1920. évi augusztus hó 13-án, pénteken. 423 sem a kormány, sem mások részéről nem akarnak most cselekedni, mennél későbben következik el ez az idő, annál tisztitóbban és annál erősebb kézzel áll majd be a keresztény irányzat uralma, amely igazságot fog szolgáltatni. (Igaz ! Ugy van ! a jobb- és a baloldalon.) Hogy azonban ez az idő elkövetkezhessek, hogy ezek a változások keresztülvihetők legyenek, ahhoz, mélyen t. Nemzetgyűlés, szükséges elsősorban az, hogy az igazságszolgáltatás templomából végre már ne halljunk jajszót. Ezeket akartam elmondani azzal, hogy az általános vita alapjául a javaslatot elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és balfelöl.) Elnök : T. Nemzetgyűlés ! Távol van tőlem a szándék, hogy a t. nemzetgyűlési képviselő urak szólásjogát a legcsekélyebb mértékben is korlátozni kívánjam, mert mindaz, amit mondani méltóztatnak, igen szakszerű és igen érdekes volt, mégis kötelességem arra figyelmeztetni a t. Nemzetgyűlést, hogy közérdek, hogy ez a törvényjavaslat mielőbb szavaztassák meg. Ugyanis ha ma nem tudjuk bevégezni, akkor alkalmasint hosszabb halasztást fog szenvedni ennek a javaslatnak a tárgyalása, mert mai határozatunk értelmében holnap a kilencesbizottság jelentését fogjuk tárgyalni a gabonarendelet módosítására vonatkozólag. Ez a tárgyalás pedig előreláthatólag több napig el fog húzódni. Ismétlem tehát, hogy bár nagyon érdekesek voltak a most elhangzott felszólalások — hiszen mindenki kivétel nélkül a tárgyhoz szólt — és bár abszolúte nem akarom a t. képviselő urak szólásjogát korlátozni, mégis kötelességem volt a most elmondottakat szives figyelmükbe ajánlani. (Helyeslés.) Ki következik szólásra? Szabóky Jenő jegyző: Bródy Ernő ! Bródy Ernő: T. Nemzetgyűlés! A mélyen t. elnök ur figyelmeztetését talán azzal fogom a magam részéről honorálhatni, hogy rövid leszek. Mivel azonban lelkiismereti kérdés részemről, hogy hozzászóljak ehhez a dologhoz és miután a kormányt támogató pártok részéről már annyian adtak elégedetlenségüknek kifejezést, én is, mint ellenzéki, követeljem e javaslatnak bizonyos kiegészítését, rövid időre mégis igénybe kell vennem szives türelmüket, hogy felhívhassam à t. Ház közhangulatát arra, hogy amikor birákról és ügyészekről van szó, meg kell mutatnunk a mi rokonszenvünket nemcsak szóval, de tettekkel is ezen kar iránt, amely a magyar közintézmények között a legelső helyen áll. (Ugy van! a középen.) T. Nemzetgyűlés! Nem akarok összehasonlításokat tenni, — hiszen a köztisztviselői karnak igen érdemes kategóriái, csoportjai vannak minden téren — méltóztassék azonban megengedni annak leszögezését, hogy Magyarországon a közéleti tisztaságnak, a puritán erkölcsöknek, az altruisztikus gondolkozásnak inkarnált megtestesítője mégis: a magyar birói és ügyészi kar. Amikor mi ebben a karban apostolokat és mártírokat látunk, amikor látjuk benne a köztisztesség legmagasabb kicsucsosodását, akkor azt kell kérnem, igen t. Nemzetgyűlés, hogy e karral szemben necsak szavakkal, hanem végre tényekkel is mutassuk ki a magunk rokonszenvét. Az igen t. igazságügyminister ur nehéz helyzetben van. O átvett tulajdonképen egy javaslatot s akármilyen jó szive és érző keble legyen is a birói kar iránt, ez magában véve nem elég, mert hogy a birákon és ügyészeken segíthessen a minister ur, ahhoz szükséges a pénzügyminister ur hozzájárulása is. (Ugy van ! a középen.) De nagyon nehéz helyzetben van a pénzügyminister ur is. A mai viszonyok között, amikor az államnak oly nagy kiadásaival szemben csak kevés bevétel áll, nehéz előteremteni azokat a forrásokat, amelyekből a birói és ügyészi kar jobb javadalmazása keresztülvihető volna. Viszont kétségtelen az is, hogy a mai helyzet tarthatatlan, mert a jelenlegi javadalmazás és a régebbi között tulajdonképen alig van különbség. Méltóztassék nekem megengedni, hogy igen röviden utalhassak arra, hogy már 1916 július 4-én én voltam az, aki beszéltem erről a kérdésről, aki tehát több mint négy éve bátor voltam elmondani azt az utóbb híressé vált esetet, amelyet most ismételni fogok. Azt mondottam akkor (olvassa) : »En olyan esetekről tudok, hogy emberi önérzetemben mélyen megbántva érzem magamat. Egy biró pl. családjával este hat órakor, tehát a kávé után lefekszik, hogy ne kelljen világítania. Lefekszik hatkor és alszik reggel nyolcig.« (Egy hang bal felöl: Csak fekszik, de nem alszik! A gondok nem engedik aludni!) »Egy ismerősöm beszélte, hogy egy törvényszéki biró behívta őt magához és azt mondta neki, hogy mint legújabb mesterségéti a jog kiszolgáltatása mellett a cipőtalpalást tanulja. Tudniillik ezért tiz koronát kell fizetnie, ellenben valami bőrhulladékot mégis csak olcsóbban tud szerezni és így négy gyermekének olcsóbban talpalja meg a cipőjét.« Ez az a hires eset, amely szállóigévé lett a talpaló bíróról. Ezt én mondtam négy évvel ezelőtt, 1916-ban, amit most csak annak jellemzésére említek, hogy már akkor is olyan volt a helyzet, hogy a biró a maga jövedelméből megélni nem tudott és már 1916-ban maga talpalta cipőjét. T. Nemzetgyűlés ! Hogy négy év óta menynyire romlott, mennyire változott a helyzet, azt mindannyian tudjuk, akik itt élünk. Ezóta csak rosszabbodtak a viszonyok. Amikor tehát van egy ilyen féltett karunk, amelynek kiválóságát eredete is magyarázza, nem szabad azt nagy bajában magára hagynunk. Mert nem elég csak egy kitűnő intézmény, kitűnő emberek is kellenek, hogy az az intézmény mélyen gyökeret verhessen. A magyar bíróságot Horváth Bol-