Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-85

422 A Nemzetgyűlés 85. ülése 1920. Még egy példát hozok fel. Egy ma alkalmazott közrendőrnek, ha egy-két tagból álló családja van, körülbelül 3000 korona a javadalmazása, egy törvényszéki bírónak pedig, bármennyire is áldotta meg az Isten családdal, havi 1000—1500 korona fizetése van. Hol van itt az arány ? De mondok még egyet. Egy határrendőrtanácsosnak, aki 32 éves és aki annyi mellékjövedelmet szerezhet magának, amennyit csak akar, naponta 75 korona szolgálati pótléka van, ugy hogy a határrendőrtanácsosnak fizetése, illetőleg jövedelme ma évente 70—75.000 koronára rug. Hát hol van itt az igazság. Épen ezért tegye meg a mélyen t. kormány azt, hogy hasonlítsa össze a biró tudását, előképzettségét, munkáját, felelősségét, képesítését a rendőrségedéi. Nem akarok itt erről többet beszélni, mert én mindannak, ami rendőri, már ab ovo ellensége vagyok, mert ebben a szóban, hogy rendőr, sok minden benne van, aminek nem lehetne benne lennie egy jogállamban. Különben azt is nehezen lehet megérteni, hogy miért kellett ezt a rendőri igazságszolgáltatást olyan nagymértékben kiszélesíteni. Szomorú látvány, hogy ma az országban a jogszolgáltatás terén három nagy irányban működnek, az egyik a bíróság, a másik a közigazgatás és azután jön a rendőrség. Hogy a kerületi kapitányságokkal micsoda anomáliák születtek meg, azt csak az látja, aki. a rendőrség működését a valóságban megnézi és megvizsgálja. (Ugy van! Ugy van! a haloldalon.) A bírák az 1869 : IV. tcikk szerint mindenféle mellékjövedelemtől el vannak ütve, holott semmiféle más tisztviselő attól, hogy hivatalos munkája után valahol jövedelmező állást ne vállalhasson, eltiltva nincs, nincs különösen a rendőrségnél, ahol bőven gondoskodnak arról, hogy minél nagyobb legyen a mellékjövedelem. De mondok még egy rövid példát. Egy nemzeti hadseregbeli 18 éves hadnagynak ma több fizetése van, mint az édesapjának, aki mondjuk, vizsgálóbíró. Rupert Rezső: Es reggeltől estig dolgozik! Hegedüs György : Ez olyan anomália, amely továbbra nem tartható fenn. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne dotáljuk a katonaságot és a rendőrséget, hanem azt, hogy akkor, amikor fizetést adunk, vegyük figyelembe az állam egyes funkcionáriusainak működését, azok működésének fontosságát és súlyát is. Soha Nemzetgyűlés vállain nagyobb teher nem nyugodott, mint ezen Nemzetgyűlés vállain. Kockán forog a nemzetnek és az egyesnek élete is, kockán forognak az existenciák is, kockán forog magának a nemzetnek az élete is. Szükséges ezért hogyha most valamit végre törvénynyel rendezünk, különösen egy ilyen fontos kérdést, mint a bírói státus kérdése, akkor azt ugy rendezzük el, hogy ahhoz nemcsak, hogy szó ne férjen, hanem, hogy tényleg a magyar évi augusztus hó 13-án, péntéhen. alkotmánynak és az államiságnak védelme is legyen. Egy jelentős és sajnálatos intézkedésre vagyok bátor itt a mélyen t. igazságügyminister ur figyelmét felhívni. Igen hosszú ideig várt a magyar bíróság és a magyar állam arra, hogy a polgári perrendtartás végre egy helyes, igazi alapos törvénnyel megalkottassék. Ez az 1911. I. te. De, bár ez a törvény, azt mondhatjuk, egy alapvető törvényünk, mégis a háború alatt egy rendelettel, a háború után pedig két rendelettel keresztül-kasul lett csatornázva. Már pedig az 1791: XII. te, valamint az 1869 : IV. te. kimondja azt, hogy a bíróság szervezetét csak törvénnyel lehet megváltoztatni. Es mit tettek megint rendelettel — a kivételes intézkedésekről szóló törvényre hivatkozva — azt, hogy a törvényszéknél egyszerűen majdnem egészen megszüntették a társas bíróságot és helyébe egyes bíróságot állítottak. A valóságban — hiszen sokat medikáltunk és beszéltünk már erről — ez az egyes bíráskodás nem vált be. Nem veszi ezt be a magyar koponya, mert csak a felé törekszik, hogy minél társasabb legyen a bíróság és minél alaposabb ítéletet hozzon. Különösen most, amikor a bíróság anyagilag sok minden veszélynek van kitéve, nem tanácsos behozni az egyes bíráskodást. Közállapotaink teljesen lezüllöttek, s amikor egyfelől a kétségbeejtő nyomor és a kétségbeejtő szegénység jajgat, másfelől pedig a szennyes utón felszaporodott milliók gazdái dőzsölnek virágosán teritett asztalnál, szinte a békeállapotokat megszégyenítő módon, akkor sajgó szívvel kell azt látnunk, hogy az állam legfontosabb funkcionáriusai éhező gyomorral, az éhségtől lázas szemmel végzik és kötelesek végezni munkájukat, amikor látjuk, hogy az állam legmegbízhatóbb népére, a falusi lakosságra ujabb adót igyekeznek, róni — nem mondom, hogy ne legyen az az adó nagyobb, hiszen a régi már túlhaladta magát — de akkor látjuk, hogy a mélyen t. kormány ezekhez a hadi milliomosokhoz, illetőleg az ő millióikhoz hozzányúlni nem mer, illetőleg talán nem is kar. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Itt van az a főszerepe a keresztény irányzatnak, amely most indul útnak s amely elé annyi gáncsot vetnek. Kijelentjük azonban, hogy hiába reménykednek, akik azt hiszik, hogy ez a keresztény irányzat meg fog gyengülni, mert itt is el fog következni az, mint a »Quo vadis« nem tudom hányadik lapján olvashatjuk, ahol le van irva egy cézári mulatság. Miképen akkor, amikor az elzüllött pogány Eóma a kéjben, a mulatságokban, az élvezetek hajhászásában már az asztal alá került, s csak akkor ocsúdott fel, amikor a kereszténység napja besütött az ő tivornyázóhelyiségükbe és bevilágított az ő sziveikbe : ugy most is el fog jönni a kereszténység napja, amely igazságot tesz majd az adóztatás, a fizetések és a közrend terén. Es ha ilyen irányban