Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-81

330 A Nemzetgyűlés 81. ülése 1920. évi augusztus hó 9-én

} hétfőn. Nagyon sokan voltak az éhezők, én loptam a magamét, a feleségem külön lopta a magáét, úgyhogy már alig volt saját magunknak is kenyerünk. Kimentem és elparancsoltam a gyermekeket a kerités mellől. Kétségbeesetten néztek rám, mert hiszen attól estek el, amit leginkább vártak, a darab kenyértől. Elmúlt két hét, a mezőről befelé mentem a községembe, de a gyermekek közül nem volt velem már égy sem, az utcán sem álltak : egy gyermek azután mellém állt, jön gondterhesen és amint megyek hazafelé, rám néz a gyermek. Megszólitom, hogy mi kell kis fiam ? mi a bajod ? De nem felelt. Mikor harmadszor ott megszólitom, ilyen kérdést intéz hozzám a gyermek a maga gyermekes beszédével : Szabad lesz-e már a kerités hasadékán bekukucskálni ? Amikor az a gyermek ezt a kérdést tette fel ezen a kerülő utón, mit kellett már annak a gyermeknek szenvednie, hogy a lelkét már odaragadja, hogy ilyen kerülő utón kérdezze meg, vájjon kaphat-e egy falat kenyeret. Mert akkor tulaj dónké pen már semmi sem volt otthon. En tehát tudom, hogy milyen volt falun a rekvirálás. A következményei ilyenek voltak, sőt szomorúbbak is voltak ennél. A rekvirálás alkalmával a katonaság a környékből elrekvirálta a szénát. A mi községünkben soha annyi széna nem termett, amiből megélhettünk volna. A vidéken nem tudtunk venni, mert a katonaság elrekvirálta. A bihar vár megyei földmivelésügyi kirendeltségnek akkori feje Ipolyi-Keller Gyula ur volt Nagyváradon. Elmentem hozzája, hogy valamikép hozzájussunk egy kis szénához ; hogy talán közösen kérjük a katonaságot, hogy adjon a részünkre valamelyes szénát, mert a jószágaink az éhség miatt hüllőiéiben vannak. Ipolyi-Keller ur azt válaszolta, hogy ha a polgároknál volna széna, mindent elkövetne arra nézve, hogy kapjunk valamelyes szénát, de mert a katonaságnál van a széna, erről szó gem lehet. Ig3?- állott elő az a helyzet, hogy a tehenek elles előtt egy héttel, az anyasertések pedig fiadzás után egy-két héttel elhullottak. A tehén nem birta megelleni a borjúját, mert annyira lesoványodott. Az anyakoca nem birta eltartani a malacokat, a koca megette a malacot, a koca után elhullt a malac is. Ilyen volt a rekvirálás hatása falun, s igy festett az a jólét falun, amelyről a városiak annyi irigységgel voltak eltelve. Azt hallottam innen a túloldalról, hogy nem szabad azt mondani, hogy drága a csizma. Engedelmet kérek, nincsen olyan ember, aki azt mondhatná, hogy olcsó. Mi adnánk egy mázsa búzát szivesen egy pár csizmáért, de nem adnak 10 mázsa búza áráért sem egy pár csizmát. Abban az árban, amiben a múltban a búza ára meg volt állapítva, felöltözni egy embernek 10 hold föld árából se lehet. Most, amikor 500 koronás árat állapítottak meg, akkor az a gazdaközönség, amely annyi szor' galommal, oly nehéz munkával tudja csak előállítani azt a gabonát, talán megkapja a maga számítását. Akkor se olyanképen, hogy a mai iparcikkek árával arányos legyen. Egy furcsa jelenséget találok itt, amit nem tapasztalunk sem az iparban, sem a kereskedelemben, sem más egyéb téren, csak épen egyedül a földmivelésnél. Ugyanis még a múltban, amikor a gazdaközönség ugy termelhetett mindent, ahogy neki jól esett, akkor sem ő állapította meg a gabona árát, a múltban is a börze diktálta a búza árát, úgyannyira, hogy a gazdaközönség, amikor bejött búzájával a városba, nem ő mondta, hogy mennyiért adja, hanem megkérdezte, hogy hogyan kel a búza. A kereskedő, ha nem fogy valamelyik áruja, egyszerűen nem hozat belőle. Az iparcs, a gyáros, ha nem kel valamelyik gyártmánya, abból nem gyárt- Ezzel szemben nagyon sok panaszt hallottam már itt a kisgazdákkal szemben, sőt azt mondták, hogy kényszeríteni kell a gazdát a búzatermelésre. En Istenem, hogy lehet valakit arra kényszeríteni, hogy tulajdon saját kárára termeljen valamit és egyben megállapítani azt, hogy ezért mit kérjen. Ez olyan furcsa állapot, amit sem a kereskedelemben, sem az iparban nem találunk. (Ugy van ! a jobboldalon.) A kisgazdaközönség soha sem volt hálátlan a nemzettel szemben. Meghozta a maga áldozatát minden időben és hiszem, hogy meg is fogja hozni ezentúl is ; meg van az érzéke hozzá, hogy azt meghozza, azt hiszem azonban, hogy nagyon elenyésző kérése az a kisgazdaközönségnek, hogy ha kell termelnie búzát és akar is termelni, akkor adassék meg neki azért annyi, amennyiben 6 a maga számítása t megtalálhatja. Múltkor láttam itt az asztalra feltéve üvegben lisztet, kenyeret, kisebb-nagyobb adagokat s ezt olyanformán állították be : lássátok ti gazdák, hogy mennyire kevés ez, amit a fogyasztók kapnak, miért nem akartok többet adni. Ez előttem olyan színben tűnik fel, mint hogyha onnan túlról azt akarnák mondani, hogy csak ők azok, akik a munkások, a fogyasztók érdeke mellett állanak, mi pedig azok vagyunk, akik egyenesen meg akarja fosztani azokat attól, ami nincs nekik, a kenyértől. A kenyértől a kisgazda soha sem akar megfosztani egyáltalában senkit sem. Az a szerény kérelmem, — mert amije van, a felesleget nagyon szivesen, az utolsó szemig odaadja — hogy adassék meg neki annyi, amennyire neki magának, gazdálkodásának, vetőmagra szüksége van. A többit nagyon szivesen a nép rendelkezésére bocsátja, csak legyen szem előtt tartva az ő érdeke is. Városi tüntetések alkalmával a lobogón rendesen az szokott állani : Nyolcórai munkaidő ! Engedjenek meg, ha erre annyit mondok csak nagyon röviden, hogy ha mi kisgazdák nyolcz órát munkálkodnánk naponként, akkor nem mi, hanem az egész ország éhen halna. Nagyon szép, ha egy osztály kibírja magának vívni azt, hogy én dolgozom nyolctól tizenkettőig, délután kettőtől hatig, mert közben kell két órai pihenőidő és nekem ezért adjanak ilyen díjat, amely az én megélhetésemet tisztességesen biztosítja, mikor pedig letelt \.