Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-81

A Nemzetgyűlés 81. ülése 1920. a munkások nyomorát vegyük észre, hanem a kisgazda-társadalomnak szenvedéseit és nyomó-, rát is. Nem tudom, kikhez intézte szavait, hiszen mi állandóan arról beszélünk, hogy ebben az országban minden nyomort meg kell szüntetni, tehát nemcsak a tisztviselők és munkások nyomorát, hanem azokét is, akik mezőgazdasággal foglalkoznak, vagy kisbirtokosok és nincsenek abban a helyzetben, hogy életszükségleti cikkeiket beszerezhessék. Mi meglátjuk a kisgazdák nyomorát is, ez ellen is küzdünk és lehetővé kívánjuk tenni azt, hogy amikor ők áldozatokat hoznak, rajtuk is segítsünk. Mi belátjuk, hogy ők a háború folyamán áldoztak az ország érdekében és ezekért az áldozatokért hálásak is vagyunk. Szeretnők ezeknek az áldozatoknak az ellenértékét biztosítani azáltal, hogy lehetővé tegyük, hogy ők a nekik szükséges iparcikkekhez és más egyéb szükségletekhez olcsó áron hozzájuthassanak. Ezt azonban nem lehet biztosítani" ugy, hogy a társadalmi osztályokat ellentétbe hozzuk. Mi, • keresztényszocialista képviselők, azt vallják, hogy az osztályharc megszüntetésével krisztusi szeretetben kell összeforrasztanunk a haza minden gyermekét, akármilyen módon keresi is meg a kenyerüket. Azt mondották ránk, hogy mi Kun Béla nyomdokain haladunk. Ez ellen a legélesebben tiltakozom. Graal Gaszton t. képviselőtársam a Kun Béla által teremtett proletárdiktatúra idején nem tartózkodott a fővárosban. Ha itt lett volna, akkor nagyon jól tudhatta volna, hogy épen a keresztény szociális munkásszervezetek, tisztviselő-szervezetek és azok vezetői férfiai küzdöttek állandóan az ellenforradalom érdekében. Az előttem szóló Usetty Ferenc igen t. képviselőtársam már visszautasitotta-Gaal Gaszton képviselő urnák azt a beállítását, hogy itt a proletárdiktatúrát a tisztviselők és a munkások teremtették meg. En is bátor vagyok ezt visszautasítani, de ezzel a kérdéssel most nem foglalkozom, miután ezt a témát már kimerítették előttem. Azt már csak azért sem lehet mondani, hogy a tisztviselők és a munkások csinálták és támogatták a proletárdiktatúrát, mert hiszen ha itt a városokban élő tisztviselők és munkások tehetetlenek voltak a proletárdiktatúrával, a vörös terrorral szemben, akkor ugyanezt rá lehetne ez alapon mondani a vidéki társadalomra is, mert hiszen ez is tehetetlen volt a proletárdiktatúrával szemben. Szijj Bálint : A vidéken nem kezdtek forradalmat ! Budaváry László : Meg volt az ott is, csak nem vetett olyan nagy hullámokat, mint a fővárosban és a városokban, ahol ott székeltek azok, akik azt csinálták, maguk köré néztek leginkább és letorkolták azokat, akik egy hangot mertek emelni ellene. Magam is ismerek olyan nagybirtokosokat a vidéken, akik nem mozdították meg a kisujj uévi augusztus hó 9-én, hétfőn. 319 kat sem a, proletárdiktatúra letörésére. Ha a tisztviselő vagy a gyári munkás szót emelt volna az ellen, rögtön halálfia lett volna, vagy legjobb esetben megfosztották volna a kenyerétől. De elbujdosni sem tudott, mert nem tudta magát elrejtetni, mivel mindig kitehette volna magát annak, hogy elárulják. Ismerek egy birtokost, — épen tegnap hallottam erről beszélni — akinek 60.000 koronájába került az, hogy az egyik ismerőse elrejtette őt a vörös diktatúra emberei elől. Ezt nem tehették meg azok a tisztviselők, akiknek még 60 krajcárjuk sem volt, nemhogy 60.000 koronájuk lett volna. Szijj Bálint : Vidéken is felhúztak sokat, aki mert szólni ! Budaváry László; Ezt mi nagj^on jól tudjuk, nem is ez ellen beszélek. Felszólalásomnak tulajdonképeni alapja az, hogy.Gaal Gaszton t, képviselőtársam azt mondotta, hogy különösen a tanítói kar excellait ezen a téren, szóval a proletárdiktatúra felidézésében és támogatásában. Szijj Bálint: Nálunk is az volt a vezér! Budaváry László : Tisztában vagyok azzal, hogy a tanítói karnak nagy százaléka megfeledkezett magáról és odaszegődött a proletárdiktatúra csatlósai közé. Szijj Bálint : Tisztelet a kivételeknek ! Budaváry László: Ezzel tisztában vagyok. De már több izben kijelentettem, hogy a tanítói karnak épen az a tisztességes és nemzeti érzelmű része, amely ellenállott a proletárdiktatúra csábításainak, bélyegzi meg legjobban az eltévelyedett kartársakat s a tanítóságnak ez a része — a kultuszminister ux tudna erről bővebben nyilatkozni — jár nap-nap mellett deputációba és követeli, hogy a tanítóság megtévelyedett alakjait haladéktalanul távolítsák el az iskolából, . mert ez a nemzet igazi szentélye, ahol a jövendő nemzedéket neveljük s ezért nem tűrhetjük meg, hogy ahhoz a tanítóhoz még csak a gyanúja is hozzáférjen annak, hogy a proletárdiktatúrát előkészítette, támogatta vagy talán ma is eszerint gondolkozik. A tanítói társadalmat tehát általában ezzel megvádolni nem lehet. Ha ismertetünk magukról megfeledkezett tanítókat, — mert, sajnos, voltak ilyenek — akkor meg kell látnunk azokat a tanítókat is, akik a vidéken sok helyütt nagyon nehéz körülmények között, kenyerük és életük veszélyeztetésével ellen tudtak állani a diktatúrának, sőt a falu népében állandóan ébren tartották a re-~ ménységet, a hitet, hogy majd eljön még a boldog megváltás órája, amikor újra a becsületes keresztény és nemezti élet fog kisarjadzani. Azután némikép egy mentséget is akarok felhozni ezek részére. Méltóztatnak nagyon jól visszaemlékezni arra, hogy a háború előtti időkben a tanítók fizetése évi 1.200 korona volt. Nagyon csekély összeg ez, a megélhetésre egyáltalában nem elegendő. Tudjuk, hogy a tanítóság hosszú évtizedes harcot folytatott azért, hogy javítsák