Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-77

216 *A Nemzetgyűlés 77. ülése 1920. ki a pénzügyi bizottság, hogy amikor a költségvetési felhatalmazás a kormány részére megadatik, egyszersmind szabassák egy havi határidő is a végleges költségvetés beterjesztésére. Tudjuk, t. Nemzetgyűlés, hogy a kormány a legjobb akarat mellett sem volt képes ezt a határidőt betartani, hiszen időközben kormányválság is volt, amely elég hosszú időt vett igénybe, azután egyéb nehézségek is voltak, de én mégis rá akarok mutatni, hogy a pénzügyi bizottság méltó nagy aggodalmai között azért helyezett különös súlyt erre a kijelentésre, mert végre elkövetkezettnek látta - azt az időt, hogy költekezés, amely mégis bizonyos tekintetben nem elég megfontolt és körültekintő volt,* (Ugy van! jobb felöl.) véget érjen és hogy minden egyes ministeri tárca keretében a legszükségesebb reviziók, a leglelkiismeretesebb utánanézések történjenek és a költségek minden vonalon a lehetőség szerint leapasztassanak. Nagy, súlyos feladat ez, amely a ministerekre hárul és ennek a súlyos feladatnak teljesítésével, nem kételkedem benne, a pénzügyi bizottság épugy, mint maga a Nemzetgyűlés is alaposan kivan foglalkozni, mert hiszen abban a rettentő anyagi helyzetben, amelyben az ország pénzügyileg van, nincs más tennivaló, mint a legrigorózusabban átvizsgálni a kiadásokat, revíziót tartani és minden felesleges költségtől tartózkodni. (Altalános helyeslés.) T. Nemzetgyűlés! Nyilvánvaló, hogy azok az adótörvények, amelyeket a t. pénzügyminister ur máris beterjesztett és amelyek az adózó közönségnek igazán utolsó verejtékéig menően elveszik minden feleslegét, az ország súlyos helyzetén mégsem fognak segíteni; nyilvánvaló, hogy ezeken a bajokon másképen, nagy leleményességgel, nagy utánanézéssel, nagy tudással és a valútáris lehetőségek kedvező kiaknázásával kell segíteni, azzal, hogy ami felesleges értékünk van, az a külföldön csereértékképen adassék el és ezek a visszaérkező csereértékek gazdagítsák az országot, hogy a pangó ipar, amit most látunk, megszűnjék és a munka itt meginduljon. Egyáltalában a kormánynak nem lehet nevezetesebb, fontosabb és szentebb hivatása, mint az, hogy példát véve az ország 75%-át tévő gazdaközönségnek folytonos buzgó munkálkodásától, odaterelje az ügyeket, hogy a munka a többi néposztályok életét is megtermékenyítse, mert hiszen a munka a legnemesebb, legbecsületesebb tanácsadó, a munka az, amely kiirtani képes a lelkekből mindazt a sok félreértést, szenvedést és visszafojtott érzést, amely ma az egész életet oly nehézzé, oly sivárrá teszi. Emellett még meg kívánom jegyezni, hogy a t. kormánynak végtelenül nagy súlyt kell helyeznie arra, hogy ezeknél a valútáris munkálatoknál és egyáltalán mindazoknál az értéktranzakcióknál, amelyek a külföldre mennek és amelyek itt az ország területén is történnek, a magánnyerészkedést a lehetőség szerint mérsékelje. Az képezi évi augusztus hó é-én, "szerdán. a gazdaközönségnek ma is legnagyobb aggodalmát, nyugtalanságát és fájdalmát, hogy hallunk itt métermázsánkénti 240—250 korona közvetítési díjról beszélni. (Mozgás.) Yilágos, hogy a t. kormánynak arra is bizonyos figyelmet kell fordítania, hogy ami nyersanyaga van az országnak, nem szándék nélkül mondom ezt, mert a minap is hallottam, hogy egy ügyes ember arról beszélt, hogyan képes 50 vagon vasat kiszállítani, — ami nélkülözhető nyersanyaga van az államnak, ne vigye ki külföldre, hanem keressen módot, hogy itt dolgoztassák fel. (Ugy van! Ugy van!) Hiszen tisztára öngyilkosság, hogy mi nyersanyagokat, bőröket, gyapjút szállítunk ki külföldre, amikor reánk nézve életszükséglet, hogy ezek az anyagok iparilag feldolgoztassanak és a mi szükségleteink fedezésére fordíttassanak. Viszont, t. Nemzetgyűlés, elodázhatatlan kötelessége a kormánynak, hogy feltétlenül gondoskodjék azokról a beruházásokról, melyeket az élet, a jövő megkövetel, hiszen szociális tekintetben sem lehet elzárkózni bizonyos produktiv munkálatoknak teljesítésétől, melyek a jövőt megtermékenyíthetik és munkaalkalmakat adnak a ma munkát nélkülöző munkások elhelyezésére. Ezek között a munkálatok között felhívom a t. Nemzetgyűlés figyelmét — a tulajdonképen ez interpellációm tárgya — a budapesti dunai kikötő építési munkálatokra. Tudvalévőleg a hazai folyók közhajózása, az ország igen nagy kárára, rendkívüli mértékben elhanyagolt állapotban van. Egészen másképen van ez a Nyugaton. Aki a Rajnán utazik, bámulhat rajta, hogy a főfolyamnak két oldalán nem egy-két sinpár van a folyó medrével párhuzamosan és * azokon a vonatok egyik a másik után száguldanak. Ennek az óriási rivalitásnak dacára magán a folyamon a legélénkebb hjtjózás folyik. Minálunk eddig épen a vasúti politika volt az a szerencsétlen, és hogy ugy mondjam — rövidlátó, amely a közhajózásban versenytársat látott és minden erővel megakasztotta azt, hogy a közhajózásnak a vasúttal való szükséges érintkezési pontjai, átrakodó állomásai létesüljenek, ahol egymást kölcsönösen támogatnák. Riválist láttak benne, veszedelmes vetélytársat és mindenképen megakadályozták azt a természetes, helyes és egyedül észszerű folyamatot, hogy a közhajózás a vasutaknak teljesítő képességét integrálja, kiegészítse és teljessé tegye. Hogy ebből minő közgazdasági károk származtak, arra könnyű rámutatni, mert íme, ott van a vasutak teljesítőképessége. A háború előtti időben 7%-kai emelkedett évről-évre a vasutaktól követelt teljesítés, amelynek képzelhetőleg nagyon kevéssé tudtak eleget tenni, mig a vizek szállítóképessége alig tette ki a háború előtti nyugodtabb időben — ma nem is lehet ilyen forgalomról beszélni — egy ötödrészét a vasutak teljesítőképességének és a vizek teljesítőképessége évről-évre 2%-kal emelkedett,