Nemzetgyűlési napló, 1920. III. kötet • 1920. május 18. - 1920. június 26.

Ülésnapok - 1920-45

A Nemzetgyűlés 45. ülése 1920. évi május hó 19-én, szerdán. 43 Staat und Polen, dass-keinerlei Ausfuhrzoll erhober, oder sonst irgendeine Einschränkung der Ausfuhr von Stein- oder. Braunkohle nach Ungarn auferlegt werden soll«. (Felkiáltások : Magyarul !) Semmiféle kiviteli vám nem terhelteti Ausztria szenét. Tényleg felemelték ugyan az exportcikkek árát 100 %-kal, de a szén árát nem emelték fel, hanem egyszerűen a tarifa árát emelte fel, még pedig nem kevés százalékkal, hanem 100 %-kal, hogy az export princípiumot itt is beszámítsák. Az antant másfelől kiköti magának azt, hogy a pécsi bányákból bizonyos kontingenst kötelesek vagyunk leszállítani az antant államok számára és mindig hivatkozik a jóvátételi bizottságra, amely meg fogja határozni, hogy milyen quantumban kell szállítanunk . . . Friedrich István : Szép bizottság lesz, az a jóvátételi bizottság ! Sándor Pál : . . . ugy hogy biztosan megtörténhetik, hogy Csehországból egy mázsa szenet sem kapunk, de a pécsi bányákból okvetlenül kell szállítanunk. Különös, hogy ez az újság, amely Németországban jelenik meg, ugyanazt mondja, amit én voltam bátor elmondani, hogy ez teljes kijátszása Magyarországnak és teljes aláásása Magyarország életérdekeinek. A furcsa dolog az, hogy nekünk erre a fekete kőszénre okvetlenül szükségünk van, ezt okvetlenül be kell szereznünk. Itt nincs ráció. Ezt be kell szerezni vagy Németországtól, vagy Csehországtól. Csehország közelebb van. Az a kérdés most, hogyan segítsünk ezen a dolgon. E pillanatban csak ugy segíthetünk, ha a küJ ügy minist er ur, akihez egyik interpellációm szól, még a békeszerződés megkötése előtt az ententenek bejelenti, hogy ime, ezek a békeszerződések kijátszattak, még mielőtt aláirtuk volna ; ez nem alkalmas ut arra, hogy minket gazdaságilag felsegítsenek. A másik lehetőségre Ausztria és Olaszország mutat példát, ahol máris villamosítják a vasutakat. Igaz, hogy nekünk most víziérő nem áll rendelkezésünkre, azonban tudjuk koncentrálni a villamos üzemeket a mi rossz szenünkkel is ott, ahol gyéren van. Amint Olaszország és Ausztria rátértek a vasutaknál a villamos üzemre, szükséges, hogy mi is foglalkozzunk evvel, hogy magunkat függetlenítsük, üzemünket koncentráljuk és villamosítsuk a Máv.-ot. Sajnos, nem olyan nagy a vasúthálózatunk, hogy evvel ne foglalkozhatnánk. A következő kérdésem tehát az lesz a kereskedelemügyi minister úrhoz, hogy hajlandó-e evvel a kérdéssel foglalkozni. Ezek után, miután teljesen tárgyilagosan előadtam, amit mondani akartam, vagyok bátor a következő két interpellációt felolvasni (olvassa) : Interpelláció a külügyministerhez. Van-e tudomása a minister urnák arról, hogy Cseho-Szlovakia a szén fuvardíját aránytalanul emelte fel más fuvardíj tételei felett ; hogy ez aláássa közgazdasági vitális érdekeinket és hogy ez ellentétben áll a békeszerződéssel, mely gazdasági jövőnket segíteni ígérte ? Hajlandó-e a külügyminister ur ezen egyoldalú imperialisztikus határállam túlzásai és országunkat rontó intézkedése ellen az entente államoknál óvást emelni és annak megmásitását kieszközölni ? »Interpelláció a kereskedelemügyi minister úrhoz. Van-e tudomása a kereskedelemügyi minister urnák arról, hogy Cseho-Szlovákia felemelte vasúti tarifáit 100 %-kal, különösen a szenet 150 %-kal? Hajlandó-e a minister ur retorziókkal élni más téren? Hajlandó-e a minister ur tarifáinkat, már pénzügyi szempontból is, tekintettel előreláthatólag nagy átmeneti forgalmunkra, más szomszéd államokkal való magas baremê-ekkel szemben arányosítani ? Hajlandó-e nyilatkozni, hogy milyen stádiumban van a Máv. vonalainak villamosítása?«; Elnök : Az interpelláció kiadatik a külügyi és kereskedelemügyi minister uraknak. Ki következik szólásra? Szabóky Jenő jegyző : Tarányi Ferenc ! Tarányi Ferenc : T. Nemzetgyűlés ! Teljes tudatában annak, hogy ez a Nemzetgyűlés országos fontosságú kérdések megoldására, nemzetünk jövőjét megalapozó törvények alkotására volna hivatva, bevallom, hogy a magam részéről bizonyos mértékig mindig helytelenítettem és elitébem azt, ha itt — mint ahogy az interpellációknál is volt rá eset — olyan részletkérdésekkel foglalkoztunk, amelyeket az illető szakreferensekkel való megbeszélés utján sokkal gyorsabban és egyszerűbben lehetett volna elintézni, amint azt épen nagyatádi Szabó István közélelmezési minister ur is nem egy alkalommal felhozta. De amikor jelenleg egyetlen számottevő kiviteli cikkünkről, a borról van szó, minthogy a gazdasági aprómagvak aránylag kis tételt tesznek ki, mégis lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy interpelláló jogommal éljek és evvel módot adjak arra, hogy e fontos közgazdasági kérdéssel a Nemzetgyűlés plénuma, hacsak rövid néhány percre is, foglalkozzék. Eleve is elhárítom magamtól a régi parlamenti élet egyik abuzusának, az u. n. hazabeszélésnek — a salus rei publicae rovására — még a látszatát is, mely vád felmerülhetne velem szemben annyiban, mert hiszen az ország jelenleg egyik legnagyobb bortermelő vármegyéjének, a balatoni borvidéknek vagyok egyik képviselője. A jelen esetben igazán nem frázis, nem elcsépelt szalma, hanem, sajnos, szomorú valóság az, hogy egyetlen kincsünk, a magyar bor, amelynek helyes és megfelelő értékesítésétől várjuk megrongált állami financiális bázisunk megszilárdulását és amely csereáruként szolgál a szomszéd Ausztriának és Északmagyarországnak jelenleg megszállott területével szemben. Ámde a folyó évi január és március havában életbeléptetett kormányzati intézkedések Ausztriát, ezt a fő kiviteli piacot, ugy6*