Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-30

84 A Nemzetgyűlés 30. ülése 1920, a Lipótvárosban, hanem a legutolsó galíciai is! Jusson eszébe a magyar társadalomnak, hogy azért szenved olyan borzasztó sokat, mert ezek szenvedtetik, ezek Ítélték arra, hogy szenvednie kell ezután is. (Mozgás.) Ezek tények, amelyek kegyetlenül harsognak, kegyetlenül belemarkolnak százezernyi lelkekbe, de épen abban van az erejük, hogy tények. Es a megszállott részeken ? — Mi kapjuk a híreket, hogy mi történik ott. (Igaz ! Ugy van !) Kapjuk a híreket, hogy a magyarság szépen viselkedik és szenved, szenved rémes sokat, sokkal többet, mint bármely üldözött, szenvedő nép, ugy hogy elmondhatjuk ma már azt, hogy Európa örményei a magyarok lettek. A svábság is szenved, szenvednek a mi sváb testvéreink, s fáj a lelkünk értük. Kapjuk a híreket a Bánátról, a Bácskából, hogy nem akarnak bevonulni katonáknak. Kapjuk a híreket, hogy ölik őket, s mégis hiven tartanak ki a magyar állam mellett, pedig igen sok közülök nem tud magyarul, csak svábul beszél. (Ugy van !) Lélekemelő tények ezek, de emellett — t. Nemzetgyűlés — kapunk más híreket is. Azt mondták itt ebben a teremben a múltkor, hogy a zsidóságnak érdeme, az hogy elmagyarosodtak városaink. Hát hadd nézzük, micsoda köszönet van ebben az elmagyarosodásban. Lent Jugoszláviában ők szerbek lettek, lent Jugoszláviában ők nem álltak a magyarok és az üldözött svábok közé. Nem! Azt írják, — mi kapunk leveleket is onnan igen gyakran — hogy (olvassa) : »a zsidóság az egyetlen nemzetiség, amely villámgyorsan beleélte magát az uj államalakulatba Délszláviában. A szó szoros értelmében számot vetett az uj helyzettel és már az árral, sőt az ár tetején úszik.« Ez a valóság. Ugyanazt halljuk Erdélyből, ugyanazt halljuk a tót földről. Hát most kérdem : mi köszönet volt városaink elmagyarosodásában ? Ilyenfajta elmagyarosodásból nem kérünk. Hol van itt a hűség? Epen most tudjuk meg, hogy fent külön zsidópártként szavaztak, nehogy erősítsék valamiképen a magyar szavazatokat. Hát ez a hűség ? (Igaz! Ugy van! balfélol és a középen.) Sándor Pál: Hol? Huber János: Cseh-Szlovákiában. (Ugy van! Ugy van!) Nyitrában is megtörtént, Komáromban is megtörtónt. Scholtz Ödön: Mindenütt mint zsidók szavaztak ! Huber János : Ezzel akartam röviden ide leszögezni a száraz tényeket. Nem ugy van, ahogy nekünk itt mondják, hogy ők mennyire elmagyarosodtak, hogy mennyire egyek ők ezzel a néppel. Egyek csak addig, ameddig hasznot húznak belőle. (Ugy van!) De tempóra si fuerint nubila, solus eris, magyar! Ha felhők jönnek, ha szenvedni kell, akkor magad vagy évi április hó 20-án, kedden. magyar, akkor otthagy, mert csak addig vagy jó, amig liberálisan odatartod a hátadat, amint a német mondja: Halte deinen Rücken her, Ich zerschlag ihn dir ganz, Dann will ich dich loben sehr, Wegen deiner Toleranz. Aber mucksen darfst dich nicht, Halten musst du fein, Sonst werf ich dir in's Gesicht Den Fanatiker hinein. (Ugy van! Ugy van! a középen.) Igen, ez a rendes recept, csakhogy azt hiszem, elég volt. Annyi kiáltó tény van itt, annyi vérforraló tény, hogy végre valahára oda kell nyúlni ennek a kérdésnek a megoldásához. Debrecenből, a kálvinista Kómából irják, (Halljuk ! Halljuk !) hogy mennyit kellett nekik is szenvedniök, mennyire fájt nekik hónapokon át, hogy látniok kellett, mennyire összebarátkoztak a zsidók a románokkal. Meskó Zoltán : Az asszonyok különösen ! Huber János: Megtörtént az, — levél mondja — hogy egy román hadnagy egy ismert zsidó család leányának egy kutyát adott ajándékba. Ezt a kutyát Magyarnak hivták, ugy hogy az utcán a magyar embereknek hallgatniuk kellett, hogy gyere Magyar, amikor a kutyát hivták. (Mozgás.) Ezek csak adatok, száraz tények. Majd eljön az ideje annak, mikor rendszeresen feldolgozva idetehetjük az egész anyagot, és rámutathatunk arra, hogy itt egy égető speciálpolitikai kérdés van, amelyet meg kell oldani, s ez elsősorban a zsidókérdés. Nem fogom én fel felekezeti kérdésnek, — távol áll tőlem, — nem fogom fel még faji kérdésnek sem, hanem szociálpolitikai kérdésnek. (Helyeslés jobb felöl.) Itt arról van szó, hogy vagy mi, a mi fajtánk él, vagy az övék. Kiutat nem látok. Yagy mi pusztulunk, vagy ők. Herrmann Miksa: Inkább ők! Huber János: Ne felejtsük el, — ez különösen az intelligencia kérdése — hogy százezernyi magyar özönlik vissza, nem tud visszatérni oda, ahol eddig talán 20—30 — 40 évet töltött, ahol dolgozott, fáradott, ahol valamit elért, ahol házikója van, mert a barbár balkáni elvette tőle és többet visszamenni nem tud. Ennek élni kell. Igen, de mit csináljon ? Eszembe jut erről egy nagy férfi mondása, aki Magyarország kultuszministere is volt, Kunfi Zsigmondé. (Élénk derültség.) Azt mondotta, hogy az intelligenciának — és biztosítom önöket, hogy akkor a magyarokat értette alatta — (Félkiáltások a bál- és a szélsőbaloldalon: Természetes !) ki kell vándorolnia. Hát jól van, akceptáljuk, de a mi fiainkat nem lehet kivándorolni engedni. Olyan kevés a magyarság, olyan kevés a németség, hogy nem lehet ezeket