Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.
Ülésnapok - 1920-30
A Nemzetgyűlés 30. ülése 1920, '. évi április hó 20-án, kedden. 79 sem volt intoleráns, mindig toleráns és igazi keresztény politikát folytatott a nemzetiségiekkel szemben. Deák Ferenc még ugyanezt a politikát csinálta, Deák Ferenc még a régi nyomokon járt s az ő zalai kúriájából a messze jövőbe látott, messzebb, mint sok más. TJtána jött azonban ide egy idegen szellem, idegen teljesen, amely megtanulta ugyan ezt a nyelvet, de az a lelkébe be nem hatolt, egy idegen faj, amely idegen lesz mindenkor, amely csak ártani, bontani, rontani tud, amely nagyon jól megtanulta azt a régi jelszót: divide de impera, osztályt osztály ellen kijátszani, felekezetet 'felekezet ellen kijátszani éá a kettő felett azután uralkodni, nemzetet nemzet ellen kijátszani és azután uralkodni, hasznot húzni. Akkor megváltozott ez a politika. De erről a korszakról egy szót nem beszélek tovább, a jövőről beszélek. A jövő pedig az, hogy nekünk garanciát adtak. Már augusztusban, már az akkori magyar kormány, augusztus 20-ikán kiadott egy rendeletet, a 4044. számú kormányrendeletet, a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításáról. Ebben a rendeletben benne van mindaz, ami a Deák-féle, az 1868-iki nemzetiségi törvényben benne van. Biztositva van az anyanyelv használata iskolában, közigazgatásban és a bíróság előtt ; mindez biztositva volt Deák Ferenc bölcs törvénye által is. S amikor mi ezt a kormányrendeletet kézhezvettük s mikor ezzel elmentünk Nyugat-Magyarországba, amely legjobban forgott veszélyben, s elmondtuk ezt a népnek, akkor azt mondta az a nép, hogy ha a magyarság ezt nekünk megteszi, akkor mi meg vagyunk elégedve, akkor mi sehova se vágyódunk, mi idegenbe, külföldre nem akarunk menni, hanem meg akarunk maradni abban a hűségben, amelyben eddig is voltunk, dacára annak, hogy német testvéreink csábítanak át. Ilyen hatása volt ennek a rendeletnek az ottani viszonyokra. S igen kérném a t. Nemzetgyűlést, annak minden egyes tagját, annak minden egyes pártját : ezt az okos, ezt a megértő, ezt a méltányos, ezt az igazán magyar és igazán keresztény, toleráns nemzetiségi politikát kövesse, kövesse annál inkább, mert csak így van rá kilátás, hogy vissza tudjuk állítani ennek a szegény hazánknak integritását. Ez lesz egyike a legerősebb eszközöknek, amelyekkel mi dolgozunk. Mert ki fogja az integritást megcsinálni? A nemzetiségiek. Azok vannak jórészt elszakítva. Ha a nemzetiségiek, ha tót testvéreink, a németek és a többiek valamennyien azt látják, hogy itt ebben a hazában megértésre találnak, hogy itt sokkal több a joguk, mint bárhol a világon, hogy itt sokkal több megértést, sokkal több szeretetet találnak az uralkodó nép részéről, akkor ide vágyódnak vissza és el fognak követni mindent, de mindent ezen a világon, hogy njra visszakerüljenek, hogy újra Magyarországhoz tartozzanak. Hiszen ez már folyamatban van, csak biztatni kell még jobban azáltal, hogy nemcsak egyes politikusok, nemcsak Apponyi, nemcsak a kormány, nemcsak Andrássy, — mert ezek már megtették — hanem a Nemzetgyűlés a maga -egészében magáévá teszi ezt a megértő, ezt az igazán magyar és ezt a keresztény, toleráns nemzetiségi politikát. Azt őszintén megmondom, hogy mi valamennyien ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, azt soha semmiféle körülmények között fel nem adjuk, még pedig azért nem, mert az anyanyelvben és a nemzeti kultúrában óriási erkölcsi erő van. Gyökérnélkülivé válik egy olyan nép, amely elveszti anyanyelvét, nem tudja az egyik nyelvet, a másikra nem tanították, ennek következtében hátrafelé, lefelé csúszik és rabjává lesz egy másik fajtának, amely ügyesebb, mint ő. Mi tehát minden körülmények között ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, de meg vagyunk győződve, hogy nemcsak a kormány, nemcsak régi, nagy, színmagyar államférfiak részéről, hanem az egész Nemzetgyűlés részéről a kellő megértést meg fogjuk találni. Az imént azt a tételt állítottam fel, hogy ezért az utolsó évtizedek nemzetiségi politikájáért is nem annyira a magyarság felelős, hanem egy más faj, amely az utolsó évtizedekben jutott uralomra az egész vonalon. Ez a faj : a zsidó faj, a zsidó nemzet. Ezzel elérkeztem a zsidókérdéshez, amelylyel szintén foglalkozni kívánok, még pedig komolyan akarok foglalkozni. Halálosan komoly kérdés ez, halálosan komoly szociálpolitikai kérdés az egész nemzetre, az egész országra. Ezt meg kell oldanunk, ez a legsürgősebb kérdések egyike. Panaszkodnak, hogy szeretetlenek vagyunk, panaszkodnak, hogy itt antiszemitizmus dűl, hogy ennek létjogosultsága nincsen. Ki akarok terjeszkedni arra, vájjon ugy van-e, ahogy ők panaszolják: nincs-e létjogosultsága, és mik a fundamentumai, mik az alapjai ennek az ingerült hangulatnak, ennek az antiszemitizmusnak ? De mielőtt még erre rátérnék, egy pár más ponttal kívánok foglalkozni, t. i. kiterjeszkedni kívánok azokra a históriai kirándulásokra, amelyeket Sándor Pál t. képviselőtársam tett. Nekem ezek a históriai kirándulások, exkurziók nagyon ismerősek voltak, mert ezek szabolcsiádák voltak. Az Egyenlőség már pár óv óta szünet nélkül ezt prédikálta az egész országnak. Most ezek a szabolcsiádák nagyobb nyilvánosság elé jöttek és innen akarják félrevezetni ezt az országot. Nem értem rá behatóbban, históriai alapon foglalkozni ezekkel az érvekkel, melyekkel Sándor Pál t. képviselőtársam dolgozott, de azt tudom a magyar históriából, hogy a magyaroknak a
