Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-30

A Nemzetgyűlés 30. ülése 1920. '. évi április hó 20-án, kedden. 77 ban kifejezve : a harcot a kereszténység és a keresztény morál ellen. (TJqy van!) Sok a külső haladás ebben a korszakban, de az emberiség, valljuk meg őszintén, egy lépéssel sem jutott közelebb az általános boldogsághoz. A kapitalisztikus világrendet kevés fény és sok-sok árnyék karakterizálja. A modern emberiség mindenekelőtt elvesztette a szolidaritás érzését. Volenti non fit injuria: ezt dörögték oda a kapitalizmus urai a szegény néprétegek, a munkástömegek felé és hivatkoztak a szabad munkaszerződésre, amely pedig ténylegesen nem volt szabad, minthogy a munkástömegeket belekényszeritették, hogy akármilyen szerződést megkössenek. (TJgy van!) A XVIII. századbeli felvilágosult abszolutizmusnak államideálja az volt, hogy minél szélesebb rétegei az állampolgároknak részesüljenek boldogságban. Hiszen ezt az ideált nem érték el, de legalább ideál volt. A XIX. század gazdasági fejlődése ezt az ideált is felesleges ballaszt gyanánt kihajította. A gazdasági erők szabad érvényesülése lett a jelszó, és e jelszó mellett megkezdődött a harc a Mammonért. A római kapitalizmus virágkora óta az emberiség sohasem volt erkölcsileg annyira szegény, mint azokban az időkben, amikor a liberalizmus politikai exponense volt a kapitalisztikus gazdasági rendnek és amidőn az utóbbi számára a legsivárabb materializmus alkotta a filozófiai alapot. Örült tánc volt ez az aranyborjú körül, mely az egész világot magávalragadta. Kapzsiság és élvezetvágy játszották hozzá a hegedűt ós a furulyát. Todtentanz, haláltánc volt ez, a feszültség egyre nagyobb lett és jaj, ha ebben a harcban, ebben az őrült versenyben az egyes nemzetek érdekei egymást keresztezik. Keresztezték egymást, és itt volt a katasztrófa, itt volt a világháború. Igaza van Sándor Pálnak, hogy a zsidó fajnak óriási szerepe volt a kapitalisztikus világrend kifejlesztésében. Semmi sem kedvezhetett neki jobban, mint a szabadverseny jelszava, mert ő ebbe a versenybe nemcsak SZÍVÓS kitartását, hanem minden erkölcsi törvényeken magát könnyen túltevő lelkiismeretlenségét vihette bele. Igaz, azt az ellenvetést tehetné és tehetnék, hogy ennek a fejlődési korszaknak köszönhetjük a polgári szabadságokat. De nekem ugy tetszik, mintha ezért túlságos magas árat fizetett volna az emberiség, mert — különösen a kapitalisztikus fejlődés első korszakában — millió és millió munkáscsalád kimondhatatlan nyomorral fizette meg e fejlődést. Rettenetesek azok a képek, melyeket erről a nyomorról az úgynevezett utópisztikus szocializmus irói, de a keresztényszocialista irók is, mint Vogelsang báró, vagy Kingsley hiteles adatok alapján elénk tárnak. És végül jött az a rémes nyomor, amelyet az összeomlás, a világháború hozott, épen a legszegényebb sorsú osztályoknak. Kétségbe kellene esnünk és nem is volna érdemes élni, ha nem élne bennünk a remény, hogy az emberiség e szörnyű megpróbáltatások árán egy lépést előre fog tenni a nagyobb igazsás, nagyobb egyenlőség, nagyobb szeretet felé. (Ugy van! a baloldalon.) Lehetetlen, hogy e rettenetes katasztrófa nyom nélkül múljék el. Az elhagyatott, a sokszor megcsalt, lesújtott és félrevezetett, reményeiben megcsalatott munkástársadalom felé intézem szavaimat, amidőn mondom, hogy »az nem lehet, hogy annyi sziv hiába onta vért!« Nem lehet, hogy visszamenjünk oda, ahol a háború előtt voltunk. Igenis, több igazság, több egyenlőség, több szeretet lesz a földön, mint eddig volt, mert kell lenni. Igaz, ugy látszik, mintha a kapitalizmus tobzódása a nyugati államokban tovább folytatódnék és mintha arra készülne, hogy nemcsak egyes osztályokat, hanem egész nemzeteket rabszolgasorba állítson. De ez csak látszat, rövid idő múlva meg fog látszani a háború eredménye, mert ugylátszik, hogy az emberiség mindig csak nagy véráldozat árán tudott egy lépést előre tenni. Most tiz millió ember vére termékenyítette meg a földet, de senki és senki sem fogja velem elhitetni azt, hogy ennek a vérvetésnek a gyümölcse nem fog megjönni az emberiség számára. Több igazságra, több jogra, több egyenlőségre, több szeretetre áhítozunk a társadalmi és gazdasági berendezkedésekben. Meglesz ez nálunk elsősorban a föidmivelésben. Látom, hogy megvan a komoly akarat ugy a kormányban, mint az uralkodó pártokban, hogy megszüntessék a földnélküli Jánosok osztályát. Különös örömmel állapithatom meg azt, hogy a kisgazdák, az igazi kisgazdák, akik foglalkozás szerint is azok, mennyi szociális érzéket árultak el eddig épen ebben a tekintetben. Higyjék el nekem, uraim, hogy csak igy lehet elkerülni az agrárszocializmust, ha ezen a csapáson megyünk tovább, ha megértést, szeretetet mutatunk a mezőgazdasági alkalmazottakkal, a mezoffazúasáffi munkásokkal szemben. El kell azonban jönni, még pedig hamar, annak az időnek is, amidőn az ipari munkásság jogos igényei és követelményei is kielégítést fognak találni. Igenis, fogunk csinálni, mert csinálnunk kell, olyan munkásvédelmi és munkásjóléti törvényeket, amilyenekről a háború előtt szó sem volt. Ebben a tekintetben Angliát kell példa gyanánt vennünk. A keresztény igazságosság és szeretet követeli ezt tőlünk kérlelhetetlen szigorúsággal. A munkásokat eddig a kommunizmus utópiáival bolondították, (Egy hang a jobboldalon : Még ma is!) mi ellenben igazán testvéreinkké fogjuk Őket tenni, fel fogjuk őket emelni abból a mélységből, amelybe őket a keresztény telén liberalizmus, a szociáldemokrácia és a kapitalizmus taszította. Ebben az országban ma már mindenki tisztelettel beszél arról a kézről, amelyet a kapa és a kasza tett keménnyé. Ugyanilyen