Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-34

228 A Nemzetgyűlés 34. ülése 1920. ém április hó 24-én, szombaton. tikával nagyot lendíthetnénk pénzügyi helyzetünkön. Nem kell folyton ujabb és ujabb adók behozatalán törni a fejünket, hiszen van már vagy húszféle adó és mind más és másféle törvényben leli gyökerét, — hanem megfelelő adminisztrációval kell gyorsan és radikálisan végrehajtani a helyes adóztatást. Helyes adóközigazgatás, kifogástalan adóadminisztráció, egységes adózási rendszer egységes adótörvényben : ez legyen a mottó. Uj bevételi forrásokat találhatnának a progressziv földadóban, a vállalati, valamint a szabad foglalkozásokra kivetett adó emelésében. Meg kell állapitani azt a fontos elvet, hogy az állam az üzleti könyvekbe való feltétlen betekintési joggal ellenőrizhesse a jövedelmet. Mert a részvénytársaságok fölöttébb ügyesek a könyvelési technikában és a jövedelmek egy részét is el tudják bujtatni akként, hogy azok az adó alá nem esnek. (Egy hang jóbb, ról : Tőkeemeléssel !) Azt mondotta a pénzügyminister ur, hogy a háztartási hiány fedezését egyedül adókivetéssel elintézni nem lehet. Én azonban azt hiszem, hogy a helyes adózási adminisztráció sokat segithet a bajon. A vagyonadóra szükség lesz, nem helyeselhetném azonban, ha a kisbirtokra olyan nagy vagyonadót vetnének ki, amely a termelést megbénítaná. A vagyonadó befizetését egyébként is minden vonatkozásban részletekre kellene felosztani, de olyképen, hogy az állam feltétlenül rátegye a kezét a háborús gazdagok vagyonának egy részére, még pedig a teljes progresszivitás alapján. (Helyeslés.) A javaslatnak az élesztőtermeléssel járó adózásra vonatkozó részéből, amely ezt 5 fillérről 100 fillérre emeli, könnyű megállapítani, hogy a pénzügyminister ur a fogyasztási adók hive. Hát hiszen igaz, hogy már Bismarck is azt mondotta, hogy az adózót akkor a legkönnyebb megfogni, mikor rágyújt a pipájára és megissza a mindennapi sörét, — még sem helyeselhetem ezt a financpolitikát. mert bizonyos, hogy csak a legszegényebb sorsú exisztenciákat sújtja. Az adóközigazgatás roerganizálásával meg kell oldani a pénzügyőri kérdést is. Lehetetlen, hogy a zöld ármádiának mai felhasználási módját teljesen kritika nélkül hagyjuk. Például sokkal helyesebbnek tartanám, hogy ha a boradó helyett egységes szőlőadót vetnénk ki. így nemcsak hogy a gazdát mentesitenénk az állandó zaklatástól, hanem az egységes szőlőadót az egyenes adókkal együttesen külön adminisztráció nélkül behajthatnék és igy teljesen feleslegessé tennők a fináncokat s ezek produktiv munkát végezhetnének. Mivel pedig a szőlőadó kulcsa is ugyanolyan lehetne, mint a mai boradóé, az államot nemcsak hogy veszteség nem érné ezen művelet által, hanem ellenkezőleg: annyi haszna mindenesetre lenne, amennyibe ma a fináncok kerülnek. Azt hiszem, a pénzügyminister ur, aki a kisgazdák iránt való szimpátiájának már többször tanújelét adta, a kisgazdatársadalomnak ezt a kívánságát is méltányolni fogja. Belátom ama törekvés jogosságát, hogy -uj jövedelmi forráoskat kell nyitni. Németország kapitalista irói hangoztatják, hogy az államnak részesednie kell a vállalati jövedelmekben, a vállalatok nyereségében nemcsak adó formájában, hanem haszonrészesedés formájában is. Nem vagyok hive az Übersteuerung politikájának, de ha tekintetbe vesszük azt, hogy Németországban a gyáripar és egyes gyárak micsoda- hallatlan adókat fizetnek, akkor világos, hogy ezen a téren nálunk is előbbre lehetne vinni a dolgot. A legfőbb feladat mindenesetre a drágaság letörése. A drágaság okozója azonban maga az állam, mert nem szünteti meg a pénzjegyek ujabb kibocsátását. Ennélfogva elsőrendű feladat a nagybeteg pénznek a meggyógyítása, a "valuta rendezése. Hiába törjük a fejünket, t. Nemzetgyűlés, drákói szigorúságú rendszabályokon ; a bot, a deres és más különféle, a magyar törvények szelleméhez nem simuló balkáni büntetési mód nem fog segíteni ezeken a bajokon, mert gazdasági bajt csak gazdasági módon, gazdasági orvosszerekkel gyógyíthatunk meg. A drágaságnak véget vetni csak akkor tudunk, ha rendbehozzuk valutánkat és megindítjuk a termelést, az államháztartás rendjét pedig egészséges mederbe tereljük. Ha valami rendkívül racionális pénzügyi politika fel nem váltja az eddigit, el sem képzelhető, hogy az a megmaradt nyolc milliónyi magyar, akiket az entente nekünk, az uj Magyarországnak szánt, ki tudja fizetni azokat a horribilis összegeket, amelyek bennünket terhelnek. A pénzügyminister ur megállapításával szemben, tekintetbe véve pénzünk nagy értéktelenségét, merem állítani, hogy körülbelül 90 milliárd a magyar államadósság, amivel a háború, a bolsevista átok és a román megszállás sújtotta ezt az országot. Ha számba vesszük, hogy ezt a kilencven milliárdot nyolc millió magyar léleknek kellene kifizetnie, egy emberre körülbelül 11.000 korona államadósság esnék. Tekintettel azonban arra, hogy Magyarországnak nyolc millió lakosságából a statisztika alapján öt millió nem termelő, nem üz produktiv foglalkozást, tehát három millió lakosnak kellene kifizetni a kilencven milliárdot, és igy fejenkint 30.000 korona esnék egy-egy dolgozó emberre. Talán nem is sejti ennek az országnek dolgozó, nyomorgó népe, micsoda megterhelés vár rája. Valóságos vérre és bőrre megy itt a politika. En azonban kételkedem abban, hogy a magyartörpebirtokos és a földnélküli ember erőt érezne magában arra, hogy ilyen hatalmas adót, ilyen nagy összeget Iá tudjon fizetni. Ez az oka annak, tisztelt Nemzetgyűlés, hogy az én szememben a béka-egérharc kacagtató derűje önti el azt a képet, amit a kicsi parlamenti csatározásoknál és a gouvernementális pártalakitási kísérleteknél látunk. Mert ha a parlamentet valaki gazdasági tendenciák szerint óhajtaná