Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-34

206 A Nemzetgyűlés 34. ülése 1920. évi április hó 24-én, szombaton. forradalom napjain Szegeden, csodálatos meleg érzés hatotta át szivemet és ugy éreztem, hogy már megint kezdünk jogbiztonságban élni, már megint haladunk a teljes konszolidáció felé. A csendőr a vagyon- és életbiztonságot jelentette az országra és ezért azt a kormányintézkedést, amely bizonyos kitüntetésekben vagy pályájukon eredményekben gazdag csendőröknek a tisztviselői rangot és fizetést megadta, csak helyeselni tudtam. Ezzel szemben a hadügyministeri umnak múlt évi december hó 20-án kelt 21.170. sz. rendelete egyszerűen megfosztja őket ezektől a rangoktól. Ugyanakkor, amikor más katonai és polgári intézményeknél a kinevezéseket helybenhagyta, amikor a tisztán háború idejére felállított altiszti, tiszthelyettesi rangot tovább is fentartotta, ugyanakkor száz és száz becsületes csendőrtisztviselőnek egyszerűen leszedték a csillagját, leszállították a fizetését. Mi tartozunk annyival ennek a derék, hatalmas testületnek, (Ugy van ! Ugy van ! jobbfelöl.) hogy szót emeljünk ez ellen és kérjük az illetékes ministereket, a honvédelmi és a belügymin ister urakat, hogy ezt az anomáliát a legrövidebb idő alatt mindnyájunk megelégedésére szüntesse meg. (Helyeslés jobbfelöl.) Tisztelt Nemzetgyűlés ! Beszédemnek talán legkényesebb pontjához értem, a sajtó kérdéséhez. Talán nem népszerű és nem szerencsés dolog ma ezzel a kérdéssel foglalkozni, de én ugy vagyok vele, hogy az a népszerűség vagy valódi és akkor vissza fog jönni, mint a Polykrates gyűrűje, vagy talmi és akkor, ha az embert egyszer otthagyta, soha többé meg nem találja. Én bátran és nyíltan megmondtam véleményemet a sajtó kérdésében az előttem fekvő lap tanúsága szerint 1918 december 8-án. Épen olyan bátran és leplezetlenül megmondom ma is, 1920 április 24-én. Én a sajtószabadságnak hive vagyok, annak megállapítása val,hogy Magyarországon eddig sajtószabadság körülbelül 40 esztendeje nem volt. Volt itt lapkiadók szabadsága, volt itt nagytőkések szabadsága, de az az újságíró, aki legjobb meggyőződésével, hazafias érzéssel és nagy tehetséggel szolgálni kívánta a nemzeti haladásnak és a tisztességes érzésnek ügyét, egyszerűen ki volt bérelve, munkaerejét rendelkezésére kellett bocsátania a nagytőkének, vagy a nagytőke képviseletében ott megjelent kiadónak, köteles volt azt irni, amit ráparancsoltak, mert különben kitették az utcára, elvesztette kenyerét, elvesztette exisztenciáját. Akik tudjuk, hogy az újságírónak mit jelent a. nyilvánosság, tudjuk, hogy életükhöz tartozik, hogy mindennap írhassanak és megjelenhessenek, mert ez — nem tudom jó vagy rossz szokás — beleidegződött az ő szivükbe-lelkükbe, azok értik, hogy nem igen merték magukat kitenni ennek az elbocsátásnak még akkor sem, ha legújabb sajtótörvényünk talán egy esztendei fizetésüket helyezte volna kilátásba erre az esetre. Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy itt nagy visszaélések történtek'a sajtószabadság jeligéje alatt. A magyar sajtót, amelynek megalapítói Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc, báró Kemény Zsigmond, Eötvös József voltak, egy bizonyos fokig lezüllesztették részint azok, akik avatatlan tollal nyúltak ehhez a szentséghez, részint pedig azok, akik egyszerűen bérbe vették a munkaerőket (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) és kufárkodtak vele az ő üzleti, esetleg nem üzleti érdekeik szerint. Ezért azonban magát az egész intézményt elitélni nagyon hálátlan és méltánytalan dolog. A tisztességes újságírásnak érdekében kívánnunk kell, hogy amint minden más ilyen nagy nivón álló testület meg tudta alkotni a maga kamaraját, hogy maga intézhesse el belső ügyeit, s hogy azt a tisztulási folyamatot, amelyre még most is, a külföldre menekvések után is netalán szükség volna, maga tudja elvégezni : adjuk meg részükre is a jogot, vagy talán kötelezzük az újságíró egyesületeket, hogy sajtókamarákba tömörülve gondoskodjanak a saját érdekeik megvédelmezéséről. De ugyanakkor törvényhozásilag szabályoznunk kell a kiadó és újságíró közötti jogviszonyt is, biztosítani kell a tollnak legmesszebbmenő függetlenségét, mert eredményes, hazafias, nemzeti munkát csak így várhatunk tőlük. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy bizonyos igazságos megszorításokkal ne éljünk. Nem a cenzúrára gondolok ; cenzúra nem kell. Én két cenzort ismerek csak : az egyik a jóizlés, a másik az igazságszeretet. Ha pedig valaki — hogy enyhe kifejezéssel éljek — elírta magát, ha valaki talán embervadászatot rendez, akkor a tisztességes sajtónak, a tisztességes újságírói köröknek követelménye az, hogy ezek az esetek mentül hamarabb megtoroltassanak, nem pedig ugy, mint most, hogy egy sajtóper elhúzódik két-három esztendeig, s azután rendszerint egy sablonos nyilatkozattal ér véget. Ha valaki vétett, ha valaki bűnt követett el, ez toroltassék meg, a legrövidebb idő alatt sürgős eljárást folytassanak le, de engedjék meg a bizonyítást is, mert ez a sürgős eljárás nem jelentheti azt, hogy az újságírótól megvonjuk a védekezés lehetőségét. Igazságügyi intézkedésekkel elkerülhetjük azt az igen szerencsétlen ideát is, melyet itt a Nemzetgyűlésen egyik képviselőtársunk vetett fel : hogy sárga foltként — nem tudom — talán héber betűkkel jelöljünk meg bizonyos lapokat. Az ilyen megkülönböztetés nem is egészen komoly, nem is egészen helyénvaló, mert megmondom őszintén, én ma nem tudok olyan lapot találni, mely a mai viszonyok között ne lenne nemzeti és magyar. Elhiszem, hogy pl. a Pesti Hirlap •— hogy mást ne említsek — annak idején igen sokat vétett egyes gondolatkörökkel és eszmekörökkel szemben, de ugyanaz a Pesti Hirlap ma idegennyelvü kiadásokkal óriási költséggel propagálja a területi integritást. Azt hiszem, hogy ez a levezeklésnek, jóvátételnek, megváltozásnak, a nemzeti irányban való megtisztulásnak olyan nagyszerű tanúbizonysága, hogy a múlt miatt most már egy lapot sem lehet elitélni.