Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-32

146 À Nemzetgyűlés 32. ülése 1920. pályára nem is mindig hivatásszeretet vitte az embereket. Ugy szervezték meg a múltban a tanítóképzést, hogy a tanítóképzők mellé felállítottak internátusokat és a szegénysorsu, a legmostohább sorsban élő fiatalemberek és leányok mentek el a tanitóképzőbe, mert az iskoláztatás ott nem került olyan horribilis összegbe, mint a gimnáziumokban és más felsőbb iskolákban. így megtörtént az is, hogy a tanítói pályára olyanok is csődültek, akik a gimnáziumokban a további tanulmányokkal nem tudtak megbirkózni. Visszaemlékezem diákéveimre, amikor a IV. gimnáziumi osztályban azt mondta az egyik tanár egy tanulótársamnak: »Csak abban az esetben engedlek át a felsőbb osztályba, ha itt hagyod a mi intézetünket. Eredj inkább a tanitóképzőbe.« A nemzet napszámosait tehát, — amely címet- díjmentesen adományozták a tanítóknak, de ennél többet nem is adtak soha — a tanítóságot, még ilyenekből is verbuválták. ISTem az volt a fontos, hogy igazán hivatásszerető tanítókat neveljenek, hanem az volt a fontos, hogy az Isten háta megetti falvakba is tudjanak küldeni egy szenvedő embert, aki ott embereket, az életet, mindent kénytelen volt rövid idő alatt megutálni. Vannak községek, ahol az egyetlen intelligens vagy nadrágos ember az a szegény falusi tanitó. Társasága egyáltalán nincsen. ISTem művelhette magát, mert abból a fizetésből a megélhetésre sem tellett, annál kevésbé telt arra, hogy lapokat járasson, vagy könyveket vásárolhasson. Pedig van egy közmondás : A jó pap holtig tanul. Ezt a mondást a tanítókra így lehet visszafordítani : A jó tanítónak pedig holtig kell tanulnia, — mert az idő nem áll meg fölöttünk, az idő folyton halad, ujabb és ujabb alakulatok támadnak, ujabb és ujabb eszmék vezérelik a nemzetet. A jó tanítónak mindenkor be kell illeszkednie abba az eszmekörbe,a melyben a nemzet él, amelyben a nemzet mozog és ilyen szellemben kell az ő növendékeit is nevelnie. Ha most már figyelembe vesszük azt is, hogy a múlt időkben az iskolák felszerelése egyáltalában nem felelt meg a„ követelményeknek, sőt sok iskola teljesen fölszerelés nélkül állott, akkor jóformán meg sem tudjuk érteni, hogy miképen tudott hát az a tanító nevelő és tanítói feladatának megfelelni. 40—50 kilométerre az első vasúti állomástól ! Méltóztassanak elképzelni azt az elszigetelt helyzetet, nyomorúságot, amelyben egy ilyen »nemzet napszámosa«, a kultúrának első munkása kénytelen évtizedeken keresztül sínylődni És ha megnézzük a tanítóság mai helyzetét, akkor nyilvánvaló, hogy az ő szociális helyzetük egyáltalában nem javult. Ma ugyanott, sőt még hátrább vagyunk, mint voltunk ezelőtt. Mert a múlt kormányok mindig mesterségesen elzárkóztak a tanítóság jogos kívánságai, követelései elől. Előfordult az is, hogy messze vidékről feljött tanitódeputációkat a kormányévi április hó 22-én, csütörtökön. férfiak egyáltalában nem fogadtak, mert tudták, hogy az a szegény tanitó, az a földhözragadt koldus nem is tud egyébbel jönni, mint kéréssel és követeléssel. Mindenki számára nyitva lehetett az államkincstár, de a tanítóság számára hét lakattal volt az elzárva, mindig csak koldus-alamizsnával hitegették és tengették őket, mindig csak Ígéretekkel tartották. Hiszen 4—5 évtized elmúlott addig, amig az első fizetésrendezésre ráeszméltek, és akkor sem alapjában rendezték, hanem toldozták-foldozták a tanítóság fizetését. (Igaz! Ugy van! bal felől.) Ugy, hogy pl. a mai rettenetes időkben egy kezdő tanitó törzsfizetése még mindig csak évi 1200 korona. Kérdem én, ki az a művész, ki az a mestere az életnek, aki ma évi 1200 koronából meg tud élni? (Igaz! Ugy van!) A tanítók igazán művészek voltak a nyomorgásban, mesterei voltak annak

v hogy a szenvedést miképen tudják elviselni. Ők hallgattak otthon nyomoruságukról, de az egész község, az egész város tudta róluk, hogy ők a legjobban kiaknázott páriái a magyar társadalomnak. Ok azonban hallgattak és csak keserves könyeket hullattak napról-napra, amikor meg kellett győződniük, hogy nemcsak a családjukat és magukat nem tudják eltartani, hanem az anyagi gondok tengere mellett nem tudnak felkapaszkodni arra a szirtre sem, ahonnan talán nyugodtan elvégezhetnék az ő nemzetnevelő, nagy kötelességüket. A jövőben ez így tovább nem mehet. Tudjuk azt, hogy az egész jövendő Magyarország a magyar tanitórend vállain nyugszik. S mert ez igy van, nekünk ezt az alapot meg kell becsülnünk, szilárddá kell tennünk, fel kell a jövőben karolnunk. (Igaz ! Ugy van!) Ez a keresztény, nemzeti irányzat azáltal mutassa meg, hogy igazán keresztény és nemzeti szellemben akarja itt munkáját elvégezni, hogy becsülje meg ezt az alapot s legelsősorban nyúljon a magyar tanitórend hóna alá, segítse ki a tanítóságot ebből a borzalmas helyzetéből és tegye lehetővé, hogy a jövő nemzedéket nevelhesse. (Helyeslés balfelöl.) Mert meg kell állapítani, hogy a gyermek a jövő. (Igaz ! Ugy van !) Amilyen a gyermek, olyan lesz a magyar jövendő. Tehát amilyenek a magyar tanítók, olyan lesz majd a nemzet jövendője is. (Igaz! Ugy van!) De amellett, hogy a tanítóság szociális helyzetén segítünk,... Usetty Ferenc: És a tanárságon is! Budaváry László:... nekünk vigyáznunk kell arra, sőt elsőrangú kötelességünk kell hogy legyen az, hogy a kultúra templomát, az iskolát is.., Usetty Ferenc: Minden iskolát, a középfokuakat is Budaváry László:... minden iskolát olyan állapotba hozzunk, hogy azok valóban a kultúra mentsvárai legyenek. Mert másképen itt egész-