Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.
Ülésnapok - 1920-28
A Nemzetgyűlés 28. ülése 1920. Engem az a gondolat hozott ide, t. Nemzetgyűlés, hogy a magyar keresztény középosztály, amelyhez számítom nemcsak az értelmiséget, hanem a kisgazdatársadalmat is, nem vett részt a magyar politikai életben abban a mértékben, amint kellett volna. Ki kellett lépnünk a politikai térre azért, mert ugy éreztük, hogy itt a fajok küzdelmének egyensúlyába súlyos zavaró momentumok kerültek, amelyeket csak politikai eszközökkel küzdhetünk le. Elnök: Kérném a képviselő urat, maradjon indítványának indokolásánál. Őrffy Imre: Befejezem felszólalásomat. Miután, mint fentebb előadtam, a változott helyzet és az inditványom beadása óta beállt körülmények következtében indítványomat meghaladottnak látom, azt tisztelettel visszavonom. Elnök : Miután a képviselő ur indítványát visszavonta, határozathozatalnak szüksége nem forog ,fenn. Áttérünk a napirendre. Következik a felhatalmazási törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Soron van ? Frühwirth Mátyás jegyző: Kerekes Mihály! Kerekes Mihály : T. Nemzetgyűlés! Az indemnitási törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadom, engedje meg azonban a t. Nemzetgyűlés, hogy egyes dolgokra felhívhassam a kormány figyelmét. Azok a kérdések, amelyeket fel fogok vetni, gazdasági természetűek. Beszédem három irányban fog mozogni. Egyik része általános irányt fog felölelni, másik része a tiszt viselőkérdés megoldásával fog foglalkozni, a harmadik része pedig az államvasutak szomorú deficitjére fog rámutatni és arra a helyes gazdasági politikára fogja felhívni a kormány figyelmét, amellyel ezt a deficitet meg lehetne szüntetni. Olvasva a javaslatot, kedves visszaemlékezést jelent számunkra amikor látjuk, hogy 1913-ban az államháztartásnak 228'5 korona volt a fölöslege. Ha végigmegyünk a javaslaton, sehol sem látjuk feltüntetve azt, hogy a háború alatt pénzügyi alapunk évről-évre mennyire ingott meg. Nekünk, különösen azoknak, akik most kerültünk be a parlamentbe, mint egyik képviselőtársam nagyon helyesen megjegyezte, nem állt módunkban utánanézni, hogy az állam milyen mértékben haladt a pénzügyi csőd felé. Tehát igenis, szükség lett volna annak a bemutatására, milyen mértékben csúszott az ország lefelé a lejtőn. Egyet látunk, még pedig azt, hogy a világháború alatt a monarchia 908 millió koronát költött a haditengerészetre és 67'9 milliárd koronát a szárazföldi hadseregre. Ez rettenetes összeg, viszonyítva a mi nemzetgazdasági alapunkhoz. Ha ez igy maradt volna fenn és ilyen értékben, nem tudom, nem ingatná-e meg ez maga, még ha a háború utáni vészes idők nem következtek volna is be, az ország gazdasági helyzetét annyira, hogy legalább is évtizedek évi április hó 17-én, szombaton. 7 szorgalmas munkájára lenne szükségünk, hogy államháztartásunkat rendbehozhassuk. Egyet látunk a javaslatban, még pedig azt, hogy mezőgazdasági termelésünk milyen mértékben csökkent. Ez szomorú statisztika, mert ha Magyarországon, ahol a gazdasági fejlődés egyedüli alapja a mezőgazdaság, a mezőgazdasági termelés évről-évre ennyire kisebbedett, ennek természetes következménye volt a pénzügyi csőd. Átugorva az egész anyagon, megállapítja a jelentés, hogy a Károlyi-kormány 4'8, a kommün pedig 6 5 milliárdot pocsékolt el. Bocsánatot kérek, ha esetleg nem is mindenkinek a véleményével találkoznék az én véleményem, de én azt mondom, hogy a magyar nemzet a Károlyiféle alakulatot — ha nem is egészen olyanformán, amint az volt — szimpátiával fogadta, legalább is a nagy többség és pedig azért, mert az mégis egy 400 éves rozsdás bilincs lerázását jelentette. S ha el is veszítettük a világháborút, — amit tudott akkor mindenki — legalább elértük azt, hogy a magyar nemzet — habár máskülönben is megszabadult volna — de megszabadult az osztrák járom, az osztrák kötelék alól. (Egy hang balfelöl : Es zsidójárom alá került f ) Én, aki magam is elitélem a Károlyi-féle alakulatot, azt mondom, hogy nem vagyunk mindannyian hibásak abban, hogy Károlyi érája következhetett be Magyarországon. De azok, akik elitélik Károlyit és azt az alakulatot,- nem igen vettek részt a vidék akkori mozgalmában, mert ha részt vettek volna, akkor tudnák azt is, hogy ha valaki kiment volna a vidékre, és Károlyiéknak az irányára rámutatva Károlyi ellen akart volna az akkori hangulat közepette felszólalni, azt biztosan megkövezték volna, mert a nép a függetlenséget kívánta, akarta és nem hibás abban, hogy az ilyen formán következett be. Igenis vannak felelős személyek Magyarországon, akik felelősek ezért. Ha másképen nem, legalább etikailag felelősek azok, akik közelebbről ismerték Károlyit és tudták azt, hogy Károlyinak a tehetetlensége nem alkalmas arra, hogy az országot szerencsétlen helyzetéből kivezesse. Azoknak a politikusoknak a bűne ez, akik Károlyit ismerték, éveken keresztül vele voltak és dolgoztak; mert ezeknek kellett volna felvilágositaniok a közvéleményt, azonban ezt nem tették, hanem a sajtóban állandóan dicsérő cikkeket irtak, s az a magyar nép, amely várta a függetlenséget, bizony megváltáskép látta azt, hogy Károlyi állhatott az ország élére. Ami a kommünt illeti, erről már annyit beszéltek, hogy nem is jó róla beszélni. (Igaz ! Ugy van!) Mindenki tudja az országban, hogy mi történt, tehát minek vitassuk ; fogjunk hozzá a termelő munkához, dolgozzunk! Ha dolgozni fog a nemzet és nem kritikát gyakorolni, ha dolgozni fog és nem visszaemlékezést felidézni, különösen rossz visszaemlékezést, akkor boldogulni fogunk, ellenkező esetben sohasem jutunk ki a kátyúból. Hagyjuk tehát ezçket a dolgo-
