Nemzetgyűlési napló, 1920. II. kötet • 1920. április 17. - 1920. május 17.

Ülésnapok - 1920-28

8 A Nemzetgyűlés 28, ülése 1920. évi április hó 17-én

} szombaton. kai Nekünk fejlődnünk kell és egy irányban, a nagy nemzeti konszolidációk irányában kell haladnunk s a nemzetet ki kell vezetnünk abból a szerencsétlen helyzetéből, amelybe belejuttatták lelketlen és — nem akarok senkit sérteni — becsülettelen politikusok. A jelentés szerint a kommün alatt az államvasutak bevétele 71 millió korona volt, a kiadás pedig 668 millió koronát tett ki. Mindenki, aki csak egy cseppet is foglalkozott közgazdasági kérdésekkel, tisztában volt már akkor azzal, hogyha egy befektetett tőkének csak az adminisztrációs kiadása meghaladja egy évben az alapját, akkor az úgysem állhat fenn. Tiszta dolog volt, hogy hiába emelték fel az államvasutak tarifális díjtételeit a kommün alatt, mert hiszen mindenki ingyen utazott. Ez is azok számlájának a terhére irható, akik rosszakaratulag kezelték a közvagyont abban az időben. Hiszen az államvasutak bevétele ezen a téren nem is lehetett több, mert — mint mondám — mindenki ingyen utazott. Én azonban megállapíthatom, hogy az államvasutaknak 2%—3 milliárd koronát kitevő befektetését tisztán és kizárólag a személyzet fizetése emésztette volna fel egy esztendő alatt. Ilyen hozamot akkor, amikor a vörös hadsereget a Tiszától Budapestig kellett csak hurcolni, nem érhetett el az államvasút s igy a végső csődöt jelentette volna csak egy évi gazdálkodás is. Azt mondja a jelentés, hogy szomorú az a megállapítás, hogy az az alap, amelyre jövőnket felépíthetnék, megingott, a termelés megszűnt, a munkától elszoktak az emberek stb. Egy tényt akarok leszögezi, nevezetc-sen azt, hogy azok, a kiLre ez a megállapítás szól, azok nem szerettek már akkor sem dolgozni, amikor hazajöttek a világháborúból. A magyar földmives-táisadalom dolgozott a világháború alatt is, dolgozott a kommün, a forradalmak alatt is, dolgozik ma is. Ettől tehát nem kell félni, ez a megállapítás nem lehet általános, mert a magyar földmives-társadalom a munkától nem szokott el és ez nagyon szomorú is volna, ha ugv, mint más társadalmi rétegek, a magyar földmives-társadalom is elszokoot volna a munkától. Minden esetre megköveteli pártomnak, magamnak, de elsősorban az országnak az érdeke azt, hogy a legelső törvényjavaslat akkor, amikor már valamennyire kievickélt a kormány a legszükségesebb előkészítésekből, a földbirtokreform legyen. A földbirtokreform kérdésének megvalósítása égetően szükséges, mert a magyar földmives-társadalom tele van már az Ígéretekkel. Igaz, hogy nem hivatalos nyilatkozatokból, mert ilyenek még nem történtek, de bizonyos hírekből, brosúrákból, hírlapi cikkekből, amelyeket egyesek alá is irtak, olyan irányban érték befolyások a népet, hogy csak azok kapnak földet, akiknek pénzük van hozzá. A világ legnagyobb igazságtalansága volna a magyar nemzettel szemben, ha a földbirtokreformot ugy valósítanák meg, hogy azoknak adnak földet, akiknek van pénzük, hogy azt megvásárolják. A világháború előtt ugyanis, na két egyenlő vagyonú fél közül az egyiknek be kellett vonulnia a világháborúba és végig küzdenie azt, több mint valószinü, hogy vagyonából vesztett. Mig a másik, aki itthon volt, megkétszerezte vagyonát. (Ugy van ! a jobbóldalon.) Ez is több mint valószínű. Mindenkinek tudnia kell, hogy a nincstelenek, akiknek nem volt semmij ük sem, feltétlenül katonák voltak a világháborúban. Még akkor is bevonultatták őket, ha azelőtt nem voltak j ók katonának. Természetes, hogy ezek nem szerezhettek semmit. Védték a nemzetet, védték a magyar hazát. A végeredményben tehát azoknak j ogát ismernék el az osztásnál, akik idehaza voltak és vagyont tudtak szerezni maguknak. Az államnak magának feltétlenül erkölcsi kötelessége a háta mögé állani azoknak a szerencsétlen nincsteleneknek, akik végigküzdötték a világháborút és ma még olyanhelyzetbensincsenek, hogy annyi helyet vegyenek maguknak, amelyre családjuk feje fölé házat építhessenek. Ez nem volna szociális igazság, amely azt követelné, hogy azokon segítsünk, akik rászorultak, azoknak álljon az állam feltétlenül a hátuk mögött, hogy legyen egy kis birtokuk, amelynek megműveléséből családjukat eltarthassák, egy házhelyük, ahova házukat felépíthessék. A kormány ezidőszerint nincsen abban a helyzetben, legkevésbé a pénzügyminister, hogy olyan javaslatokkal álljon elő az adózás terén, melyek nagyfokú reformot vonnak maguk után. Nagyon jól tudjuk ezt, azonban, mint igazságot kell leszögezni azt a lényt, hogy az eddigi adózási rendszer igazságtalan alapokon feküdt, amiért azt meg kell változtatni. Elsősorban pedig el kell törölni a fogyasztási adózási rendszert. (Ugy vanl Ugy van!) A fogyasztási adó igazságtalanul sújtja az alsóbb néprétegek millióit. Az a szegény napszámos ember, aki — hogy ugy fejezzem ki magamat, mert hiszen ez ma már nem áll meg •— 40 krajcáros napszámból tartja el családját, épugy kénytelen a mindennapi sóért egy bizonyos összeget kiadni, mint az a bankár, akinek milliók folynak be háztartásába. Az adózási rendszer igazságtalan. Elismerem, hogy a pénzügyminister ur nem lehetett abban a helyzetben ma, amikor nem lát tiszta képet, hogy uj adózási rendszerrel jöjjön, azonban a magam részéről csak abban a feltevésben szavazom meg a mostani megállapítást, hogy a legelső alkalommal, amikor az államháztartás vezetői abban a helyzetben lesznek, hogy látják körülbelül a jövőt, akkor el fogják törülni a sallangos adózási rendszert és az egyedül helyes jövedelmi adó alapjára fognak áttérni. (Helyeslés jobbjelöl.) Igazságtalan volt az adózás a tőke szempontjából is. Mert mi történt eddig ? A részvénytőke, az értékpapír nagyon szépen kibujt az adózás alól, még pedig azért, mert politikát szolgált. Választások voltak és tudjuk, hogy a választások milliókat emésztettek fel a múltban, tehát a részvénytőkéket mentesíteni kellett az adózás alól. Szomorú dolog, ha megállapítjuk, hogy volt idő