Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.

Ülésnapok - 1920-27

466 A Nemzetgyűlés 27. ülése 1920, hoz tartozó tisztviselőkre, valamint az államtitkárokra kiterjedő hatállyal a mellékfoglalkozások vállalása tekintetében a következők rendeltetnek: »I.« Ez nem fontos szakasz. Megtilt minden olyan foglalkozást, mely a tisztviselői tekintélyei össze nem fér. »II.« Ez sem fontos szakasz. Megtilt minden olyan mellékfoglalkozást, mely a tisztviselőnek hivatalos idejét igénybeveszi. »III.« Ez az a szakasz, amellyel tulajdonképen foglalkozni kívánok s amely a következőket rendeli (olvassa) : »Állami tisztviselő nem vehet részt olyan vállalatban, mely természeténél, vagy az állami tisztviselő hivatalos állásához való vonatkozásainál fogva alapos okot szolgáltathatna arra, hogy a tisztviselőre nézve hivatalának ellátása tekintetében az elfogultság látszatának gyanúja felmerülhessen«. Azt hiszem, ez a szakasz olyan világos, hogy ahhoz kommentárt fűzni jóformán teljesen szükségtelen, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) mert nem azt mondja, hogy nem viselhet a tisztviselő olyan állást, melyre nézve hivatalának ellátása tekintetében elfogult, még azt sem mondja, hogy elfogultnak látszhatik, hanem azt mondja, hogy az elfogultság látszatának a gyanúja is ki kell hogy zárva legyen. Ugyanennek a III. szakasznak második bekezdése nagyobb megértés okából még részletezi is, hogy tulajdonképen melyek azok a mellékfoglalkozások, amelyeket az elfogultság látszatának gyanújára alkalmat adható foglalkozásoknak tekint a rendelet. Azt mondja a második bekezdés (olvassa) : »Különösen pedig állami tisztviselő nem vehet részt személyes ténykedéssel pénzintézeteknek, közkereseti, betéti és részvénytársaságoknak s általában nyereségre irányzott vállalatoknak sem alapításában, sem igazgatásában, nem viselhet azoknál elnöki, igazgatói, igazgatóválasztmányi, vagy felügyelőbizottsági tagsági tisztet, vagy bármely olyan állást, mely állandó javadalmazásokkal, osztalékban való részesedéssel, jelenléti illetményekkel, vagy egyéb jutalmazásokkal van összefüggésben«. Az első bekezdésben gyönyörűen lefektetett elvi rendelkezést ez a második bekezdés csak még jobban megvilágítja. De van aztán a harmadik pontnak még egy harmadik bekezdése is, mely azt mondja, hogy »a III. pont második bekezdésében foglalt rendelkezés nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor az állami tisztviselő az ilyen állásokra hivatalból neveztetik vagy jelöltetik ki«. Hát, t. Nemzetgyűlés, ez volt az a trójai fa-ló, amellyel a mi pénzintézeteink és a mi plutokrata köreink a tisztviselői összeférhetetlenség fellegvárát bevették. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ha ennek a szakasznak az értelmét keresi az ember, a két első pont anynyira világosan megállapítja azt a kört, amelyen túl köztisztviselő semmi körülmények közt évi április hó 16-án, pénteken. nem mehet, hogy ebből önként deriválódik a harmadik bekezdésnek az az értelmezése, hogy itt csak olyan hivatalos, ideig-óráig tartó kiküldetéseket érthet az állam, ahol ad hoc kell bizonyos államérdeket megvédelmezni és ellenőrizni, de semmi körülmények között nem jelentheti azt, hogy hivatalos kiküldetés jogcíme és ürügye alatt egyes köztisztviselők ilyen nyereségekre, ilyen személyes tantiémekre és osztalékokra bazirozott igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tagsági állásokat vállalhassanak és akár életfogytiglan megtarthassanak. Van ennek a ministeri rendeletnek még egy pontja, mely azt mondja. »Azt a kérdést, hogy valamely mellékfoglalkozás a hivatalos állással összefér-e, a tisztviselő nyilatkozata, illetve a megejtett vizsgálat alapján az I. és II. szakaszban foglalt tilalmak szempontjából az illetékes minister, a III. pontban foglaltakból kifolyólag pedig a ministertanács dönti el«. Az a rendelkezés tehát, mely a köztisztviselők mellékfoglalkozását szabályozta, világosan megállapítja, hogy maga is igen nagy súlyt helyez arra, hogy a III. pont harmadik bekezdésében foglalt engedéllyel egyik vagy másik ministerium vissza ne élhessen, mert hiszen kiveszi az egyes ministeriumok hatásköréből és oly fontos ügynek tartja, amely felett csak ministertanácsban vannak hivatva a kormány összes tagjai dönteni. A kikötött forma kétségtelenül csak a hivatalból való kiküldetés lehet — de ujabb időben azt hallom, már tovább jutottak s az a gyakorlat fejlődött ki, hogy megválasztják őket a vállalat igazgatóságába, ők ezt egyszerűen bejelentik a kormánynál és a kormány ministertanácsi ülésen tudomásul veszi; hogy igy van-e, nem tudom, miután ministertanácsban még nem voltam, de ugy hallom, hogy igy van; már pedig ha igy van, akkor kétségtelenül eltértek a rendeletnek még a betűjétől is, de hogy a szellemétől feltétlenül eltértek, azt hiszem ezt nekem bizonyítgatnom nem kell, — a jogcím, amely alatt bennülnek ezekben a vállalatokban az illető köztisztviselők, az az ellenőrzés, az állami ellenőrzés hatályossága és annak gyakorlása. Hogy ez az állami ellenőrzés hogyan néz ki a gyakorlatban, arra nézve csak egyetlenegy kiáltó példára mutatok rá, amelyet nem én ástam ki, hanem amely egy nagy per kapcsán az ország előtt feküdt, amit mindenki olvashatott és megbotránkozással olvasott annakidején az újságokban, amikor a Désy-féle sóper folyt a Magyar Bank ellen malomszegi Elek Pál igazgató viselt dolgai miatt, amikor arról a sómonopoliumról volt szó, amelyet a kormány a Magyar Bankra bizott, t. i. a magyarországi összes sószükséglet egyedárusitását és amikor a Magyar Bank az államtól gondolom félesztendőre terjedő áruhitelt kapott, viszont ő felektől a maga nyereségével együtt behajtván a só árát, ebből a sok-sok milliókra menő összegből óriási interkaláris kamatot, állami prezentet élvezett