Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.

Ülésnapok - 1920-17

208 A Nemzetgyűlés 17. ülése 1920. évi március hó 24-én, szerdán. törvényjavaslat, a kirakatokban óriási

1 mértékben növekedtek rögtön az árak. (Igás! Ugy van!) Azt tapasztaltuk, hogy a főváros egyik legnagyobb vállalata, a villamosvasutak, rögtön kétszeresre emelte a viteldíjat. A két törvényjavaslat szorosan együvé tartozik és e törvényjavaslatnak akkor lett volna igazán üdvös hatása, hogyha ennek meghozatalával egyúttal erős, drákói szigorral az áruuzsorát is meggátoljuk és letörjük. (Igaz! Ugy van!) Amidőn a bankjegyek lebélyegzéséről szóló törvényjavaslatnak azt a részét, amely a lebélyegzéssel foglalkozik, minden fentartás nélkül magamévá teszem és elfogadom, engedjék meg, hogy a javaslatnak a kényszerkölesönre vonatkozó részét néhány kritikai megjegyzéssel kisérjem. (Hallj ah!) Valljuk meg az igazat, hogy ez a kényszerköiesön az országban nem mindenütt találkozik teljes megnyugvással. (Mozgás.) Ez tény és igaz. Nem találkozik azért teljes megnyugvással, mert a nagytőke, a háborús hasznok, a betétek, ezek jelenleg még nem érzik & kényszerköiesön hatását. (Igaz! Ugy van!) Es a megnyugvás csak akkor fog bekövetkezni, h eb cl központoknak titkon gyűjtött tartalékalapjai, hogyha a nagybankok háborús haszna, milliói is megérzik az államnak vaskezét és érzik a kényszerkölcsönbe való teljes és tökéletes bevonatosukat. (Igaz ! Ugy van !) Engedjék meg nekem, — hiszen dobbal, sippal verebet fogni nem lehet — hogy mint óhajtásokat, a pénzügyminister ur figyelmébe ajánljak néhány dolgot. (Halljuk! Halljuk!) Nem kívánom ezekre az én óhajaimra a t. pénzügyminister urnák konkrét, határozott válaszát, épen azért nem, mivel sippal, dobbal verebet fogni nem lehet, de remélem és bizom benne, hogy a t. pénzügyminister urnák szociális érzéke megtalálja a kellő utat és módot arra, amit én óhajtandónak vélek. (Halljuk ! Halljuk !) Valljuk be az igazat, hogy a kékpénz tulajdonképen falun, van felhalmozva, de nemcsak a gazdaközönségnél ám, de az iparosoknál és köztisztviselőknél is. (Mozgás és ellenmondás.) Valljuk be, mert hiszen a köztisztviselők a falun ós vidéken nem tudtak kékpénz nélkül boldogulni, a postapénzt kénytelenek voltak kicserélni és kénytelenek voltak sokszor ráfizetéssel a postapénzt kékpénzre váltani. (Igaz ! Ugy van ! Mozgás. Halljuk! Halljuk!) Es ugyanígy van sok hadirokkant és hadiözvegy is, mert postatakarékpénztár utján kapja az ő kis járulékát s nem bir a postapénzzel boldogulni semmiképen a vidéken. Nekem az az óhajom, hogy a vagyonnal nem biró köztisztviselőknek, a vagyonnal nem biró kisiparosnak, a vagyonnal nem biró hadirokkantnak és hadiözvegynek, a nagyobb vagyonnal nem biró törpebirtokosnak bizonyos csekély minimunon alul téríttessék vissza az elismervény teljes értékében. (Általános helyeslés.) Mert nem visz engem rá a lelkiismeret arra, hogy a hadirokkantaktól, vagy a nyomorult köztisztviselőktől az állam kényszerkölcsönt vegyen igénybe. (Általános helyeslés.) Eemólem, hogy a pénzügyminister ur szociális érzéke majd annak idején ennek a rendeletnek, illetőleg most már törvénynek a hatásait ebben a tekintetben enyhíteni fogja. (Altalános helyeslés.) Másodsorban engedjék meg azt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen itt, ugyebár, devalvációról nincs egyáltalában szó, de pénzlekötöttségről mégis szó van. Akinek sok a pénze, az lekötve tarthatja pénzének egy részét ; de aki máról holnapra él, arra nézve már 500 K-nak az elvétele is nagyot, de igen nagyot jelent. Már most az a köztisztviselő, aki vagyontalan és aki soha életében nem fog vagyonadót fizetni, hova használja fel az ő elismervényét? Hát mondjuk meg az igazat, a legtöbb kisembernek eszébe jut-e, hogy földet vásároljon az ő bonjával? Ez is parancsolja nekünk azt, hogy a törvényjavaslat rendelkezésein később olyan változtatás történjék, hogy ezek az elismervények lassan és fokozatosan az állam által beváltassanak. Még egyre bátorkodom felhívni a pénzügyminister ur nagybecsű figyelmét. Amidőn a kommunizmus megszűnt, a pénzügy terén óriási kavarodás állott elő. Volt egyféle fehér pénz, volt másféle fehérpénz, volt postapénz és volt régi kékpénz. Ebből az őrült kavarodásból alig, de alig tudott kiigazodni a szegény ember. Vitte az egyikféle pénzt ide, a másikféle pénzt oda, sokszor boldogulni nem tudott, bosszankodott, mérgelődött mindenki, s utoljára is a pénzen üzérkedőknek a karmai közé került, akik a kávéházakban, a bankoknál összeszedték ezeket a pénzeket és csak 10—12% ráfizetéssel tudott az ember vásárolni pénzt. Meskó Zoltán: A zsidóknak egyik legjobb üzlete a pénzzel való üzérkedés! (Zaj.) Csukás Endre: Ezt az állapotot meg kell minél előbb szüntetni. Ne legyen többé fehérpénz ; és pedig ne csak a szovjetpénz vonassék be, hanem a Károlyi-kormány által kibocsátott 25 ós 200 K-ás fehérhátu bankjegyek is. Továbbá az én igazságérzetem megkívánja, hogy nyíltan hangoztassam annak a szükségességét, hogy ne legyen pénz és pénz között különbség ; ha a kékpénz lebélyegeztetik, bélyegeztessék le majd a postapénz is. (Félkiáltások balfelöl: Le is bélyegzik!) Mert mi fog történni akkor, ha a kékpénz le lesz bélyegezve és a postapéuz nem? Akkor az fog történni, hogy a lebélyegzett kókpénzért majd nagyobb összeget fizetnek, mint amennyi arra a bankjegyre rá van irva. Az igazság az, hogy akik hirtelen észrevéve magukat, össszehalmozták hamarosan a postapénzt és most tudnak postapénzből elegendő kékpénzt vásárolni, hogy azokat szintén elérje a kényszerköiesön s ne tud-