Nemzetgyűlési napló, 1920. I. kötet • 1920. február 16. - 1920. április 16.
Ülésnapok - 1920-15
A Nemzetgyűlés 15. ülése 1920. évi március hó 22-én,, hétfőn. 165 gazdák Szövetkezete által óvadék céljaira lefizetett 400.000 korona és az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság által rendelkezésre bocsájtott két millió korona készpénzzel s ezen utóbbi vállalat |ulajdonát képezett állami gyűjtőtelepből 2680 darab vágómarha-állománynak átvételével, amelynek ellenértékét, 11,839.000 koronát az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaságnak csak 1919, Julias' 29-én, tehát két nappal a diktatúra bukása előtt irtak ismét jóvá. A vállalathoz szükséges alaptőkét a Közellátási Népbiztosság bocsátotta rendelkezésre és pedig május 19-én 50 millió, július 2-án 50 millió, összesen tehát száz millió koronát. Ezt bankgirón kapták, amelyet a Közellátási Népbiztosság tőkeszámiáján számoltak el. Előfordul még ezen a tőkeszámlán — méltóztassék erre különös súlyt helyezni — egy 37,935.000 koronás jóváírás is, amelyet szeptember elsején, TP 1 ! 0 ? már a diktatúra bukása után augusztus 30-iki kelettel számoltak el, mint olyan összeget, amely az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság által lebonyolított úgynevezett harmadik husakcióból felesleg gyanánt maradt. Ez a harmadik husakció 1919 január 23-ától április 19-éig, a Husközpont megalakulásáig tartott. A számadások szerint az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság a harmadik husakció céljaira összesen 124,330.000 koronát kapott, amiből 86,394.000 korona mint veszteség, ezek különbsége pedig, a fentemiitett 37,935.000 korona összeg mint felesleg szerepel. Méltóztatnak átlátni? Százhuszonnégy millióból nyolcvanhat milliót elköltöttek, harmincnyolcat pedig mint felesleget maguk javára könyveltek el. (Zaj.) (Olvassa :) »Ezt az összeget az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság köteles a .Közélelmezési Ministeriumnak visszafizetni. Hogy azonban ezt ne kelljen tennie és a felesleget bevonhassák a Husközpont vagyonállományába, — tessék megérteni, uraim, a Husközpontban az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság, a Vásárpénztár és a Husnagyvágó is bennvan, tehát közös vagyonállományuk van — 1919 augusztus 19-én ilyen értelmű előterjesztést tettek a közélelmezési ministeriumnak, amire azonban választ, illetőleg engedélyt, legalább Írásban, nem kaptak és ennek az összegnek sorsa az önhatalmú átkönyvelés tényével nem tekinthető elintézettnek. Ezzel a csaknem 38 milliós összeggel ugyanis a Husközpont státusát a ministerium engedélye nélkül önhatalmúlag megjavították. Ha a ministerium a felterjesztést jóváhagyja, a dolog rendben van, ha azonban nem engedélyezi, akkor ezt a, tételt vissza kell könyvelni és az összeget az Állat- és Takarmányforgalmi Részvénytársaság által a Közélelmezési Ministerium rendelkezésére kell bocsátani.« »A Husközpont ügyvezetői Rulf Géza és Verzár Kálmán, az Állat- és Takarmányforgalmi R.-T. igazgatósági tagjai lettek. Szervezetileg a Husközpont két főosztályra oszlott : az üzemi, továbbá a pénzügyi és az administra' ciós főosztályra. A két főosztályon kivül van a Borjuosztály, amely teljesen önállóan, külön helyiségben működik, külön könyveket vezet és a Husközponttal folyószámlás viszonyban van. Vezetői, mint a Husközpont alkalmazottai, az előbb Rorjuközpont, még előbb pedig Husnagyvágó r,-t. igazgatói lettek. (Olvassa.) »Az üzemi főosztály vezetője, Rulf Géza ügyvezető, az egész vállalat főmozgatóereje és irányitója s kifelé az egész vállalat képviselője volt. Rulf főmunkatársa Fleischer Dezső és Lőwe Dezső cégvezető volt. Fleischer Dezső a vágóhíd vezetője és a vágatások intézője volt, mig Lőwe Dezső az egész ország területére kiterjedőleg a vágóállatbevásárlásokat a 237 tagból álló bevásárló gárdájával intézte. A Husközpont könyvviteli rendszere megfelel a vállalat terjedelmének.« Erről elmondja, hogy a könyvvitel maga számszerűleg rendben van. (Olvassa tovább:) »Csupán az üzemi főosztályban vezetett u. n. kötlevél-könyveket nem vezették céljuknak megfelelően. Ezekben a zsebnaptáralaku könyvecskékben foglalt kötleveleket ugyanis az egyes bevásárlások alkalmával a vásár, illetve az átvétel színhelyén kellett volna kiállítani és a kötlevelet a megjelölt helyen (az eladó aláírása) az eladóval aláíratni. A kötievél két kópiája közül egyet az eladónak kellett volna átadni, a másik a bevásárlónál a könyvben maradt volna, mig az eredeti, az eladó által aláirt kötievél és az ezt kiegészítő sulyjegyzék alapján kellett volna elszámolásnak megtörténnie. Ha igy történik a kötlevélkönyv használata, minden kétség ki volna zárva abban a feltevésben, hogy a tényleges bevásárlási ár között különbség legyen. Mert hiszen nem képzelhető el, hogy az eladó ne követelje azt az összeget, amely a kötlevélen feltüntetett vételi feltételek szerint az illetőt megilleti. A kötlevél-könyvek felhasználása azonban nem igy történt, hanem a bevásárló által kiállított és beadott sulyjegyzékek alapján itthon az üzemi főosztály irodahelyiségében foglalkoztatott tisztviselők az ügylet megkötése után legtöbb esetben hetekkel, hónapokkal később állították ki a kötleveleket és igy természetesen az eladó nem írhatta alá. Az igy kiállított kötievél első példánya, ami ugyan tényleg nem is tekinthető kötlevélnek, mert egy lényeges kellék, az eladó aláírása hiányzik róla, a sulyjegyzékkel együtt az elszámolási osztályba kerül s ez képezte alapját az összes számadásoknak, a második példányt az irattár kapta, a harmadik pedig az ügyészi főosztályban maradt.« Méltóztatnak elképzelni, hogy micsoda bevásárlási rendszer volt az, mikor az összeszedett szobafestők stb. odakint bevásárolták, felhozták a marhát és utólag állították ki a kötleveleket.
