Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet • 1918. julius 24–november 16.

Ülésnapok - 1910-819

819, országos ülés 1918 augusztus 7-én, szerdán. 189 ez a közönségnek általános panasza. (Igaz ! a baloldalon.) Legutóbb egy szegedi előkelő kendergyár igazgatójától hallottam, hogy akármijük érkezik Mezőhegyesről, ahol saját telepük van, megdézsmálják ; onnan hozatnak kendert és egészen bizonyos, hogy abból a vaggonból egy bál kender hiányzik. Ha alkalmazottaiknak fát hozatnak, bizonyos, hogy abból a megérkezés alkalmával 10—15% hiányzik. A szállított krumplit s mindenféle élelmezési czikket útközben erősen megdézsmálják. Ehhez hozzá vehetem azt a szintén szerencsétlen állapotot, amelyet ismerünk már régtől fogva, hogy t. i. bizonyos vasúti állomások főnökei egész rendszert űznek abból, hogy az általuk kiszolgáltatott vasúti kocsikért dijakat szednek. Azelőtt ezek a dijak aránylag mérsékeltek voltak, 10—50 koronáig térj edtek, most, ugy látszik, Tappetit vient en mangeant, a háborús konjunktúrák hatása alatt egyes állomásokon a tarifa ugy felment, hogy 50— 500 koronát követelnek egy vasúti kocsi rendelkezésre bocsátásáért. Nem tagadható, hogy maguk a kereskedők kisértik meg azokat a szegény embereket a maguk kényelme, üzleti érdeke szempontjából, mindenütt, ahol erre meg van a lehetőség, vásárok alkalmából, nagyobb marha- és nagyobb tételű borszállításoknál és azok az emberek nem tudnak kitérni a kísértés elől. Eleinte elfogadják, később egyenesen meg is követelik a dijázást. Ez véghetetlenül rossz hatással van az alsóbbfoku vasutas alkalmazottakra, mert hiszen, ha maguk a főnökök követnek el visszaéléseket és ezek köztudomású dolgok, nem lehet csodálkozni, ha az alkalmazottak szintén a középkori rablólovagok viselkedéséhez hasonló eljárást folytatnak és mindent megdézsmálnak. A súlyos háborús helyzet ennek sok tekintetben mentségül szolgál, tudjuk, hogy az átvonuló katonaság szintén hozzájárul a vandalizmushoz. Platthy György : Ez magyarázat, nem mentség! Reök Iván : Sok az elmenesztett ember is, aki talán igy áll bosszút, de legyünk meggyőződve, hogy a pusztítások mind az állomásokon történnek és hogyha ott az ellenőrzés lehetősége megvolna, akkor elejét lehetne venni e vandalizmusnak, e czivilizált országba nem való dolgoknak. Nekem tehát innen a távolból az a kérésem a kereskedelemügyi minister úrhoz, hogy okvetlenül fokozza a lehetőséget és módot arra, hogy ez a rettenetes fosztogatás megszűnjék, hogy a közönség hite, bizalma Magyarország ezen leghatalmasabb vállalata iránt visszatérjen; (HélyeéUs.) másrészt ne lehessen annak a mindnyájunk által magasztalt és tisztelt tisztviselői és alkalmazotti karnak 95%-a talán 4—5%-nyi selejtes, haszontalan ember működése által pellengére állítva és országosan megbélyegezve. Ezek után rátérek tulaj donképeni tárgyamra, amelynél nagyon rövid leszek, azonban egy tekintélyes vádat vagyok kénytelen emelni. Meggyőződésem szerint ugyanis régtől fogva, évtizedek óta a magyar kormányok mulasztást, késedelmet követtek el évről-évre Magyarország iparával, kereskedelmével és közgazdasági fejlődésével szemben, Tagadhatatlan, hogy vannak enyhítő körülmények, a pénznek nagy drágasága és a hitelviszonyok nehézségei, a jsénzügyministereknek mindig az volt a főérvük, hogy a költségvetési egyensúlyt fenn kell tartani és minden lehetőség szerint visszatartották attól rninistertársukat, hogy a hasznos beruházásokra szükséges dotácziók rendelkezésére bocsáttassanak. Ez felfogásom szerint óriási nagy hiba volt, melynek most, a háború alatt és a háború következményeiben rettentő módon érezzük a súlyát. Itt van a magyar államvasút, ez a hatalmas nagy vállalata Magyarországnak, amely már kezdetben, mikor az intézmény kifejlesztve lett, bemutatta képességét, hogy minő hatalmas fejlődésre van hivatva és mindannak daczára, hogy a statisztika kérlelhetetlenül bizonyította, hogy évről-évre mennyire növekedik annak a nagy, hatalmas gépezetnek munkássága és milyenek az igényei a fejlesztés terén, még sem történtek meg a fokozatos beruházások, amelyeknek meg kellett volna annak idején történniök és igy következett el, hogy már a a koalicziós kormányzást megelőzőleg majdnem az összeroppanás veszedelme fenyegette ezt a hatalmas gépezetet. Szerencsére akkor néhai Kossuth Ferencz személyében egy derék mérnököt sikerült kapnunk a kereskedelemügyi tárcza élére és az ő, valamint a mostani kereskedelemügyi minister, az ő akkori munkatársa, Szterényi József hathatós munkásságának volt a következménye, hogy amit lehetett, már a koalicziós kormányzat alatt megtettek az államvasutak fejlesztése terén. Sajnos, hogy nem tehettek meg mindent. Én is, mások is, számtalanszor szóbahoztuk, hogy nemcsak a magyar államvasutak, de az ország egzisztencziális érdekei követelik, — még a stratégiai tekintetet is közbevetettük — hogy a fővonalakon a kettős vágányok kiépíttessenek. Szegény Kossuth Ferencz a legnagyobb készséggel hajlandó lett volna is reá, de egészen naivul itt a képviselőházban mutatott ráhogy nincs pénz. Wekerle Sándor minísterelnök: Nem jól tudja ezt a képviselő ur. Az engedélyezett hitelt sem tudták felhasználni. Reök Iván : Nem tudták, mert nem voltak berendezkedve. Kossuth Ferencz itt jelentette ki, hogy nincs rá pénz. Ugyanezt lehetne mondani a viczinális vasutakról. A változó kormányok Magyarország helyi vasutainak fejlesztése terén szintén vajmi kevés inicziativ működést fejtettek ki, hanem csinálták a viczinális vasutakat ott, ahol az érdekeltségek arra az alkalmas talajt elkészítették és az állam azokat a szubvencziókat, melyeket a törvény e tekintetben biztosított, kénytelen volt nolensvolens részükre odaadni. Ezen a téren is óriási mulasztásokkal, kése-