Képviselőházi napló, 1910. XL. kötet • 1918. junius 25–julius 19.

Ülésnapok - 1910-810

516 810. országos ülés 1918 Julius 17-én, szerdán. szem Jankónak, amelyben Eeb Menachem talán jobban fel tudja használni. Elnök : Ki a következő szónok ? Vitéz Győző jegyző; Béla Henrik! Béla Henrik: T. ház ! Világosan mutatja a, női választójog problémájának nehézségeit az az izgalmas érdeklődés, mely ezt a kérdést minden fázisában kiséri. Épen annyian vitatkoznak velem kontra, mint pro, talán még többen kontra, mint pro, a női választójogról. De nekem az a tapasztalatom, hogy azok is, akik a női választójog ellen foglalnak állást, azt nem maradiságból, nem is szükkeblüségből teszik, hanem inkább idealista tiszteletből a nők iránt. Az az aggodalom szól belőlük, hogy a választójog beállítja a nőket a politikai küzdelem kellő közepébe és hogy a pártpolitikának sokszor szennyes áradata érni fogja a családi élet dédelgetett fehér galambját. Ez az aggodalom hat közre arra, hogy oly sokan állást foglaljanak a női választójog ellen. De fellépnek azok a problémák, melyeket a modern élet felvetett s amelyekre gróf Tisza István utalt a minap. Ezek szorosan megbolygatták a régi jó világnak egyszerű kötelékeit s arra kényszerítenek bennünket, hogy ezeket a problémákat a kérdés megoldásánál számba vegyük, mert ezek számbavétele nélkül ezt a kérdést az élet követelményeinek megfelelően megoldani nem lehet. Az igen tisztelt ministerelnök ur minapi beszédében utalt arra a fejlődésre, melyet a női kérdés a társadalomban vett. ö figyelmeztetett bennünket arra, hogy a kereszténység tette egyenlővé a nőt a férfiúval és hogy a modern életben oly fejlődéssel állunk szemben, melyet a jogok terén is kellőképen honorálni kell. Valóban ugy áll a dolog, hogy a kereszténység vonta ki a nőt a férfi mánusa alól és tette egyenlővé a férfival. De nemcsak egyenlővé tette, hanem fölébe is emelte. A kereszténység fejlődésével és különösen a lovagkorban a Mária-kultuszszal kapcsolatban, az Artusz mondakörfutásában a nő fölébe emelkedik a társadalom minden más lényének, külön imádat tárgyává, bálványnyá lesz a társadalomban. Ez az a kor, melyről Madách azt irja a nőről: »Légy te csak virág, drága csecsebecs, haszontalan, de szép s ez az érdeme !« Abban, a korban a nő nem foglalt el munkás helyet a társadalomban, hanem csak disze és bálványa a társadalomnak és oltára állott minden országban. Ebből a korból maradt reánk a férfiú gavallériája az asszonyokkal szemben, az a tisztelet és hódolat, amelylyel minden művelt, czivilizált férfiú viseltetik a nőki ránt. De maradt egy másik vonatkozás, amely azonban kellemetlen, s ez az, hogy ma is vannak nők, akik erre az egészen privilegizált lovagkori poziczióra áhítoznak s egészen dologtalan és léha életet folytatnak a korzón, a kávéházban, örökös flörtölésben élnek, ugy hogy a társadalomnak semminemű haszna ezekből a nőkből sem a családi élet, sem más hasznos polgári foglalkozások szempontjából nincsen. Minden tisztelet azokat a nőket, azokat az asszonyokat illeti, akik komoly tevékenységben, tisztes munkálkodásban töltik el életüket. De itt én már nem húzom meg azt a szigorú demarkaczionális vonalat a háziasszony és a más téren munkálkodó nők között. Mert azok a problémák, amelyeket az élet felvetett, nem teszik lehetővé minden nő számára azt, hogy boldog családi életet alapítsanak. Ne méltóztassanak ama nők felé,, akik nem alapithatnak családot, a családi életnek illatos, virágos keszkenőjét lobogtatni, mert ez a legfájdalmasabb figyelmeztetés, amely ezeket a hölgyeket érheti. Mert nem tudok olyan nőt elképzelni, aki ne vágyakoznék a családi élet boldogságára, a családi otthon vonzó légkörére ; nem tudok olyan nőt elképzelni, aki ne áhítozna az anya, feleség és a boldog háziasszony szerepére. De az élet ma nem olyan egyszem, mint a régi jó világban volt. Ma nem áll minden tekintetben az, amit Schiller megirt a Glocke-ben, azt mondván: »Der Mann muss hinaus ins feindliche Leben« ; ma akárhányszor ugy áll, hogy »sie muss hinaus ins feindliche Lében !« Ma az asszony is kénytelen kimenni és küzdeni a létért, verekedni önmagáért és családjáért, hogy tisztes exisztencziáját biztosítsa. Ma az a munkabeosztás, amelyről a minap hallottunk és amely a családi életet oly vonzóvá teszi, nem mindig vihető keresztül, hogy t. i. a férfi hozza haza a jövedelmet s a háziasszony gondozza és összetartja a családot és gazdaságosan él azzal a keresettel, amelyet a férfi az élettel való küzdelemben szerez. Ma akárhányszor az asszony is kénytelen kiállani az élet viharába és nemcsak benn dolgozni a család összetartásán, hanem kénytelen fáradni künn is, hogy a maga részéről is keresettel járuljon hozzá a család fentartásához. S nagyon sok ama nők száma is, akik maguk is családfentartók, mert vagy az édesanyjukat vagy az atyjukat, vagy egyáltalában szülőiket, testvéreiket, vagy testvéreik gyermekeit tartják el. És sokan vannak olyanok, akik tisztes megélhetésük biztosításában csak önmagukra támaszkodhatnak. Idáig érve, azt hiszem, hogy eddigi fejtegetéseimnek nincsen olyan vonatkozása, amely ellenmondásra találhatna bármely oldalon. Mert ez a mai társadalomnak a képe, amelyet vázolni bátor voltam. Ahol kontroyerzia merül fel, az az, hogy vájjon miért szükséges a választói jog arra, hogy a nők az ő hivatásukat folytathassák és megállhassanak a létrért való küzdelemben ? Erre a tiszteletteljes válaszom az, hogy a választói jogra szükségük van a létért küzdő nőknek azért, mert ez a jog oly elismerését jelenti az ő munkásságuknak, amely nélkül a társadalomban, a létért való küzdelemben meg nem állhatnak és ki nem vívhatják azt a helyet, amely lehetővé teszi számukra a boldogulást azok között az adott körülmények között, amelyeket az élet ma nyújt. Megnyitottuk a pályákat, az érvényesülés útjait a nők számára is. De mindjárt hozzáteszem, hogy midőn azt mondom, hogy megnyitottuk, érzem, hogy ennek a megjegyzésnek bizonyos fontoskodó