Képviselőházi napló, 1910. XL. kötet • 1918. junius 25–julius 19.

Ülésnapok - 1910-805

805. országos ülés 1918 július 5-én, pénteken. 311 mert ez a törvény a szó szoros értelmében megérdemli ezt a nevet. Es ki volt ennek az alkotója? Werbőczy István, az akkori Tisza István. (Derültség jobbfelöl.) Kiváló jogász, jeles szónok ... Polónyi Géza: És jó magyar ember! Jánosi Zoltán: És jó magyar ember a régi nemzeti magyarság értelmében, de rossz magyar ember azért, mert a rendi önzés tipikus képviselője volt, (Ugy van!) nem értette meg azt a szegény szenvedő jobbágy parasztnépet, amely, ha lázadott, csak azért lázadott, mert nem tudta elviselni az ő sok százados szenvedései poklának gyötrelmeit. (Igaz! Ugy van! a szélsöbahldalon.) Fényes László: Épugy mint most. (Zaj bal felöl.) Polónyi Géza: Ez nem függetlenségi politika ! A kalapos királyt üdvözlik a függetlenségi pártról! (Zaj és ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Jánosi Zoltán: Azt, vájjon az én meggyőződésem függetlenségi párti-e, vagy sem, semmi szin alatt sem méltóztatik elbírálni s eldönteni. Egész életemben a függetlenségi gondolatban éltem és ha meg méltóztatik engedni, ezután is abban élek. Azt, hogy egy király nem koronáztatja meg magát nálunk és nem esküszik meg az alkotmányra, én is hibának tartom, de én nemcsak a korona alatt tudom meglátni az emberséges gondolkozású főt és az emberségesen érző szivet, hanem a kalap alatt is. (Helyeslés a szélsöbahldalon.) Az 1514. évi törvényben, amelyet rabszolgatörvénynek neveztek, beismeri Werbőczy és a magyar rendi országgyűlés, hogy »sine qua (rusticitate) nobilitas parum valet«, ami azt "jelenti, hogy a parasztság nélkül a nemesség keveset ér. Igaz, nagyon igaz és mégis perpetua rusticitasra és perpetua servitusra, örök jobbágyságra és örök szolgaságra kárhoztatták ebben a törvényben a parasztságot. 33 esztendő múlva — dicséretükre legyen mondva, — fel is ébredt bennük a lelkiismeret és az 1547. évi XXVI. t.-czikkben kimondták, hogy » Nulla res magis ab aliquot annis florenti quondam Hungáriáé nocuisse videtur oppressione colonorum, quorum clamor ascendit jugiter ante conspectum Dei«, vagyis »néhány esztendő óta semmi sem látszott inkább ártani az egykor virágzó Magyarországnak a jobbágyok elnyomásánál, akiknek jajkiáltása szüntelenül felszállott az Isten szine elé.« Egy országgyűlésnek kellett ezt törvénybe iktatnia a lelkiismeret parancsának súlya alatt. Annak a lelkiismeretnek parancsa alatt, amelyről azt mondja Kálvin János, hogy az, »sensus divini judicii«, az isteni Ítélet érzete. Akkor a magyar jobbágyságnak a sorsa csakugyan nem lehetett rózsás. Erdélyben még rosszabb volt a jogtalan, az alkotmány sánczaiból kirekesztett magyar népnek a sorsa. Magyarországon sem szerették különösen épen a magyar jobbágyságot; a magyar domini terrestres, a magyar földesurak, inkább szerették a más anyanyelvű, más hazai élő nyelvet beszélő jobbágyságot. Az volt az urak közt a jelszó, hogy a magyar jobbágy osztályostárs, a szerb jobbágy tejesköcsög, a sváb jobbágy pénzeszacskó. Misem természetesebb tehát annál, hogy birtokaikról — tisztelet mindig a kivételeknek, mert igazságtalanul általánosítani nem akarok — a magyar jobbágyokat elüldözték és megtelepítették a szerb, sváb vagy más nemzetiségű jobbágyokat. Bizony Ákos: Az uralkodóház oszlopait! Jánosi Zoltán: Ugyanez történt még nagyobb mértékben Magyarország királyhágóntúli részében, illetőleg, mondjuk, az akkori politikai viszonyok szerint Erdélyben. A magyar jobbágyságot az erdélyi földesurak többsége nem szerette, mert a magyar jobbágy gondolkozott, önérzetes volt és nem tűrt el rabszolgai meghunyászkodással bármiféle bánásmódot. Ennek következtében azután pusztulnia is kellett az erdélyi földesurak birtokairól és helyébe az addig a hegyek közt barmokat legeltető, nomád pásztoréletet folytató románokat telepitették le. A románokkal eleinte kedvezően, jóakarattal bántak, nem követelték tőlük azokat az irtózatos, elviselhetetlen úrbéri szolgáltatásokat, melyeket a magyar jobbágyoktól követeltek, akikkel megtették azt, hogy egy úrbéri telket elvágtak kétfelé, négyfelé, azután egy-egy résztől nem az addigi terhek felét és egynegyedét, hanem a fél és egynegyedrész telektől is az egész addigi úrbéri terhet követelték. Erre természetesen azt mondották, — mert mindig ez a jelszó, mindig a közjó, a haza java, a nemzet érdeke a jelszó, — hogy ezt a közjó követelte. Végig olvastam az erdélyi régi törvénygyűjteményeket, a két Constitutiót, az Approbatae et GompilataeConstitutiones-t és a jobbágyokra vonatkozó rendelkezéseknek egész sorát láttam ezen törvényekben, amely rendelkezések, ha nem is teljesen, de nagy részben igazolják a mi, szerintem legmodernebb irányú történetírónknak, Acsádinak azt az állítását, hogy az ázsiai rabszolgaság réme leselkedik ezen törvényeknek a jobbágyokra vonatkozó határozataiból. Mondom, teljesen nem igazolják azok, amiket a törvényekben láttam, ezt az állítást, mert láttam azt is, ami Acsádi figyelmét elkerülte, hogy az erdélyi magyar földesurak olykor a jobbágyok védelmére is hoztak törvényeket, pl. rendelkeztek abban az irányban, hogy azok, akik valamely közmegbizatásban utaztak, maguknak s lovaiknak ellátásával tólságosan ne terheljék meg a jobbágyokat, tehát jobbágyvédelmi intézkedések is vannak ezen törvényekben, de bizony általában véve a legridegebb, a legönzőbb rendiség szellemét tükröztetik vissza. A XVI. századból valók Heltai Gáspárnak fabulái. Ezekből a mesékből a leigázott, el-