Képviselőházi napló, 1910. XL. kötet • 1918. junius 25–julius 19.

Ülésnapok - 1910-805

310 805, országos ülés 1918 Julius 5-én, pénteken. amelynek ón a mai úgynevezett nemzeti politikában egyenes, természetes és törvényes gyermekét látom, a legrettenetesebb volt a világon. A magyar jobbágyságnak a sorsával borzalmasság tekintetében legfeljebb csak a lengyel jobbágyságnak a sorsa vetekedett. Polónyi Géza: S az amerikai rabszolgaság semmisem volt? (Zaj a baloldalon.) Jánosi Zoltán: Ami igaz, az igaz. En a jobbágynépről beszéltem, nem a rabszolgaságról. Ha a rabszolgaságról beszéltem volna, akkor a görög demokrácziáról is — megmondottam volna azt az igazságot, amit Schwarcz Gyula hirdetett legelőször, hogy az nem volt igazi demokráczia, mert a szabad polgárok ezrei és tízezrei zsarnoki, ördögi módon uralkodtak az embereknek nem is tekintett rabszolgák százezrein. A rabszolgaság még gonoszabb volt, mint a jobbágyság. En azonban most csak a jobbágyságról beszéltem és fentartom amit mondottam, hogy a világon sehol sem volt a jobbágynépnek olyan szomorú sorsa, mint Magyarországon, legfeljebb Lengyelországban. Példákkal fogom bizonyitani. Mielőtt azonban ezt tenném, hogy elejét vegyem minden felháborodásnak, amelyet felkelteni igazán nem akarok, mert a tárgyalás parlamenti szinvonalat nagyon szeretném megőrizni, utalok arra, hogy Széchenyi István, akit Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak nevezett, irtózatos lesújtó kritikát mondott erről a régi magyar osztályuralomról. Visszatekintett ez a nagy magyar a szegény jogtalan népnek ezer éves martiriumára, kálváriajárására, ezer éves pokoli gyötrelmeire és összetépett idegzetének húrjain felzúgott az irtózatos kárhoztatás, hogy kutyákat kellene őseink mellé temetni. Széchenyi mondta, — én nem merném aláírni. Nem azért, mert ezzel felháborodást váltanék ki magam ellen, hanem azért, mert akármennyire igazságtalanok voltak Magyarországon a mi őseink, mégis csak ősapáink voltak. De mégis irtózatos lehet az a kép, amely egy ilyen nagy ember lelkéből ilyen rettenetes kritikát csikar ki. A magyar jobbágyság története tele van vérrel, tele van könynyel. Az iskolai kézikönyvek alig egy-két jobbágylázadásról, parasztlázadásról beszélnek. Azonban nem egy-két parasztforradalom vihara zúgott át Magyarország egyes részein, az ezer esztendő úgyszólván jobbágyforradalmak lánczolatából áll. A kiváltságos osztályok egyes nemes gondolkozású, emberséges érzésű fiai és a trónon ülők, a magyar királyok közül is azok, akik melegebben, emberségesebben és keresztyénibb módon tudtak érezni az elnyomott tömeggel szemben, hiába tettek kísérleteket e tömeg sorsának enyhítésére. Zsigmond király — akit a nemesi történetírás zsarnok királynak festett és ezzel félrevezette Garait és Petőfit is, holott az igazság az, hogy a nemzeti hősökként szerepeltetett Hédervári-Kont és társai a legerőszakosabb, legvérengzőbb természetű emberek voltak — egyik rendeletét a másik után adta ki a jobbágyság sorsának enyhítésére s az urbárium rendezésére. Méltóztatnak tudni, hogy ezek a rendelkezések hiábavalók voltak. Épen az ő uralkodása alatt, 1437-ben viharzott át egész Magyarországon, annak Királyhágón túli részén is, egy óriási nagy parasztforradalom, olyan mint az 1514. évi Dózsa-féle lázadás. Pedig ebben a királyban megvolt a jóakarat; nagy és nemes szive volt, keresztéyni módon gondolkozott. Acsádi Ignácz »A magyar jobbágyság története* czimü munkájában idézi Zsigmond király egyik levelét, amelyet 1397 augusztus 4-én adott ki és amelyben azt mondja: » Minden ember egy szülőpártól származván, egyenlő és szabad; a szolgaság nem a természet, hanem az emberek által vette kezdetét«, gyönyörű szavak, méltóak egy keresztyén király ajkára és tollára. Azután is ültek a magyar trónon magyar királyok, akiknek szive együtt tudott érezni a szegény robotoló magyar jobbágynéppel; ott van a nagy Mátyás király, akinek örök emléket, bizony mondom, nem a frázisos, sallangos vagy okiratokat turkászó, de a nemzetek lelkét meg nem értő történetírás, sem a dekoratív festő művészet, sem a világhóditót ábrázoló, pózoló szobrászat, hanem a szegény magyar nép állított emléket abban a közmondásban, hogy »Meghalt Mátyás király, oda az igazság«. (Helyeslés balfelöl.) A Habsburg- és Habsburg-Lothringen családból is voltak olyan uralkodóink, akik nemesen éreztek s gondolkoztak. Mária Terézia szintén elkövetett mindent, hogy a jobbágyság sorsát enyhítse és az urbért rendezze ós a kalapos királynak, II. Józsefnek lelkében is ott élt a XVIII. század nagy szelleme, az a szellem, amely az egyháztól Isten tagadónak mondott Voltairerel azt mondatta, hogy »a mi vallásunk az, hogy féljük az Istent, szeretjük az embert és irtjuk a babonát«, A magyar főnemesség soraiban is voltak nemes gondolkozású emberek, de ezer éven keresztül minden jóra irányuló törekvésük hiábavaló volt, hajótörést szenvedett az uralkodó osztály többségének merevségén, konokságán. Az ezeréves magyar történelemnek, a rendi uralom történelmének jeligéje lehetne, amint Grriinwakl Béla mond a régi Magyarországról irott klasszikus művében, hogy az uralkodó osztályok egyes tagjai lehetnek nagylelkűek, de maguk az uralkodó osztályok, a kiváltságos osztályok soha. Mikor 1514-ben a székely Dózsa György vezetése alatt kitört a parasztlázadás és azt az urak leverték, a nagyravágyó, királyságra vágyó Zápolya János vezetése alatt elkezdődött a parasztok irtása. Az akkori nemes gondolkozású egyháznagyok, a római katholikus egyház papjai hiába emelték fel szavukat az emberpusztitás ellen. Folyt az emberirtás tovább és 1524-ben megalkották az első nagy rabszoígatörvényt,