Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-797

502 797. országos ülés 1918 június 21-én, pénteken. nem lettünk tanúi egy ritka parlamenti esetnek, hogy t. i. ő, aki mint egyszerű képviselő, nincs felelős állásban — megfeledkezvén, hogy nem ő a ministerel nők, bár tulajdonképen ő dirigál, megjelöli azokat az eszközöket, amelyekkel nemcsak az ő felháborodott lelke nyugalmát visszanyeri, de a megsértett jogrendnek is elégtételt tud szolgáltatni. Közel volt Wekerle ministerelnök ur és volt alkalma mindjárt megadni a választ, hog}

r mit szándékozik tenni ezekkel az izgatásokkal szemben. Mintha csak villamos gombot nyomtak volna meg, azonnal fel is kelt és ő a galamb természetű, szelidlelkü Wekerle — talán nehezére is esett — megcsörtette a lánezokat, a bilincseket és a sötét börtönhöz vezető kapu kulcsait. Hock János: így lesz többség! Mindenkit elfogatnak, aki nem munkapárti. (Zaj.) Elnök : Csendet kérek, t. képviselj urak. Balla Aladár: Miért volt ez a fölháborodás, és miért kiáltott ügyészért, csendőrért, porkolábért Wekerle ? Azért, legalább igy adták elő, mert Károlyi Mihály Szegeden beszéd közben, midőn foglalkozott Payer német birodalmi alkanczellár nyilatkozatával, azt a kijelentést bátorkodott megtenni, hogy amennyiben Payer, tehát eléggé illetékes német politikus által kontemplált mittelcurópai államok uniója létrejönne, akkor mi százszorta szorosabb államjogí viszonyba kerülünk majd Németországgal, mint amilyenben vagyunk 1867 óta Ausztriával. Ugyanakkor kijelentette hogy Clemenceau, ez a véresszájú háborús uszitó most már kissé puhább, engedékenyebb lett és bizonyos közeledést mutat a tekintetben, hogy bizony a békéről már lehetne csevegni, hogy ragadja meg tehát a központi hatalmak minden illetékes és felelős tényezője ezt az alkalmat és igyekezzék most a minden annekszió és kárpótlás nélküli békéről a tárgyalást megkezdeni. (Mozgás a jobboldalon.) ügy látom, hogy a túloldalon ülő t. képviselőtársaim egynémelyike még most is abban a véleményben van, hogy ez meg nem engedett lázítás. De most mutatok rá egy igazán specziális magyar politikai jelenségre. A német szövetség kimélyitéséről Sándor Pál is nyilatkozott itt a képviselőházban. Kérem a t. ház szives elnézését, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, de fel kell olvasnom ebből a beszédből két-három mondatot, mert súlyt fektetek arra, hogy akik nem hallották, vagy nem olvasták ezt a beszédet, vegyék tudomásul, hogy gróf Károlyi Mihálylyal összehasonlítva, milyen tónusban beszélt Sándor Pál. (Olvassa.) »Nekünk a németektől kell megtudnunk, hogy miről van szó, és kiderül, hogy ezek olyan fontos kérdések, amelyekről a magyar képviselőháznak feltétlenül tudnia kell. Gazdaságilag elveszítjük önrendelkezési jogunkat, mihelyt- Németországgal az uniót megkötöttük, hiába tartottuk fenn a jövő országgyűlésnek a kiegyezés jogát. A német unió nem szolgálhatja a barátságot, mert minden pillanatban súrlódások állhatnak elő. Bekötött szemmel menjünk ebbe az unióba, csak azért, mert előkelő közgazdasági férfiak ezt kívánják ? Wekerle, Szterényi és Gratz ma a vezetői ezeknek az ügyeknek, akik már a háború előtt a Mittel-Európa lelkes szószólói voltak és akiktől ma lehetetlen a kérdésről felvilágosítást kapni. Hogy jön a német alkanczellár hozzá, hogy mikor odaadtuk utolsó csepp vérünket a habomnak, olyan pisztolyt szegezzen a mellünknek, hogy ha meg nem csináljuk az uniót, ugy ütött az utolsó óránk ? Az unió konczessziója óriási, de mi, a gyengék akarunk a hatalmas Németországgal egy tálból cseresznyét enni ? »Ahová a németek lépnek, ott nem nő fű«, — mondta Sándor Pál — amikor a németeket jellemezte és hozzáfűzte, hogy a német katonák csak a saját országuk határán belül ismerik a tulajdon szentségét. . . Elnök : Kérem, ha a képviselő ur jónak látja ezt az idézetet felolvasni, akkor nekem kötelességem utalni arra, hogy ezért a kifejezésért Sándor Pál az elnöki székből rendreutasitásban részesült. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Balla Aladár: Már be is fejezem a mondatot. (Olvassa) : »Csak a saját országuk határain belül ismerik a tulajdon szentségét, a szövetséges baráti országokban mindenre ráteszik a kezüket.« De most olyasvalamit olvasok fel, amivel szemben az igen tisztelt képviselőházi elnök ur nem tiltakozhatott, sem rendreutasitást nem adhatott, amivel szemben azonban az igen tisztelt ministerelnök ur élhetett volna az általa múltkor hangoztatott preventív intézkedésekkel, minthogy rendelkezésére áll a czenzura. De mert ezt nem Károlyi és nem az ő elvtársai mondják, egész nyugodtan megjelenhetett, — amit különben én nagyon helyeslek. A Déli Hirlap erről a kérdésről a következőképen irt (olvassa); »Tegnap Sándor Pál beszélt a házban s a németségről s a német szövetség korlátlanná tételéről súlyos, kínos és félelmetes dolgokat mondott. Amiket a németekről mondott, azokat el kellett már mondani. Nem nézhetjük szó nélkül, ahogyan a németség nyugaton harezoí, de keleten hódit. Mert az az elmélyített szövetség, amibe bennünket kissé gorombán beédesgetnek, komoly hódítással érne fel. A magyar nép józan. Nem imád parancsra. Németország ezer éve, Ausztria külön 400 éve plántáigatja a magyar lélekben a német rajongást. Nem ezekből a palántákból lett a legdúsabb erdő Magyarországon.* Az Est a következőket irta (olvassa): »Egy erős beszédben, amelyből fagyos szél gyanánt süvített a német térfoglalás minden veszedelme, foglalkozott tegnap Sándor Pál az elméiyitéssel. Erről is megmondtuk a véleményünket, ahányszor és amennyire csak lehetett.« (Felkiáltások a jobboldalon : Mit irt a Magyarország ?) Ha egyáltalán a magyar lélekben elkeseredést tud szülni az a gondolat, amelyet Payer és társai, ugy látom, meglehetős ügyességgel elhelyeznek mindenütt, akkor mindenesetre ennek a kritikának sokkal elkeserítőbb hatása van és ha egyáltalán lázitásnak lehet nevezni, ez mindenesetre sokká]