Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-795

392 795. országos ülés 1918 junins 19-én, szerdán. fognak olyanokkal, akik ma is fennen hirdetik ultranaczionalista tendencziáikat. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelöl.) Ezek a megbeszélések eredményre nem ve­zettek. Alig hogy véget értek tárgyalásaim, be­következett a háború és én azt hiszem, hogy min­den tekintetben csak megerősített bennünket abban a kettős törekvésben, amelyet az imént jeleztem, abban, hogy igyekezzünk magunkhoz vonni a jogos érdekeiket minden téren figyelembe vevő és testvéri kézzel kiegyenlítő, gondozó poli­tika által az ország nem magyar ajkú hű honpol­gárait, de az eddiginél sokkal szigorúbb eszközök­kel lépjünk fel a többiekkel szemben. (Helyeslés.) Ma már egészen máskép Ítélhetünk meg két dolgot. Az egyik bizonyos nemzetiségeknek nem Magyarország területén lévő faj rokonaikkal való kapcsolata és érintkezése. Addig, amig a cseh törekvések le nem leplezték önmagukat és addig mig Romániával szövetségben állottunk, addig Csehország felé vagy Románia felé irányuló érint­kezéseket, ha ügyesen öltötték magukra a gazda­sági vagy tisztán kulturális mezt, sokkal nehezeb­ben lehetett megfogni. Ebben a tekintetben a hely­zet teljesen megváltozott. Ma nagyon jól tudjuk, hogy mit akart Románia Erdélyben és nagyon jól tudjuk, hogy mit akarnak a csehek Felső­Magyarországon, ugy hogy ebben a tekintetben sürgős szükség, hogy a t. kormány kormányzati téren is, de megvallom, a törvényhozás terén is minden intézkedést tegyen meg abban az irány­ban, hogy drákói szigorra] lehessen olyan üzelmet lehetetlenné tenni és megtorolni, amely az erdélyi románságnak, vagy a felsőmagyarországi tótság­nak elcsábitására irányul. (Helyeslés jobbjelül Mozgás a szélsőbaloldalon.) És itt nem elégszem meg a magyar büntetőtörvénykönyv azzal az álta­lános szigorításával, amelyre szükség van. A dolog büntetőjogi vonatkozásától eltekintve, politikai természetű rendelkezéseket, rendőri természetű rendelkezéseket kell törvénybe iktatni. Módot és fegyvert kell a magyar kormánynak adni arra, hogy rátehesse kezét közgazdasági vál­lalatokra, ha azok politikai tendencziája különösen az ország határán kivül irányuló politikai tenden­cziája nyilvánvaló (Helyeslés.) és fel kell fegyve­rezni a kormányt a kultúrpolitika szempontjából mindazokkal a fegyverekkel, amelyekre szüksé­günk van, hogy a kulturális téren becsepegtetett méreg ellen is kellő hatással védekezhessék. Ami már most a dolog kulturális részét illeti, ez szorosan összefügg azzal a másik jelenséggel, amelyet a háború tárt fel, t. i. azzal, hogy az or­szág bizonyos részein lakó nem magyar ajkú pol­gárok között, ha nem is a premeditált hazaáruló összeesküvést, — mert ennek jeleit alig találtuk — hanem, fájdalom, a hazafiatlan érzületnek és ennek folytán a betört ellenséggel való fraternizá­lásnak olyan jelenségeivel találkoztunk, amelyek­kel a legkomolyabban kell foglalkoznunk. Ertem itt különösen az erdélyi románságot. Tudatosan teszem hozzá, hogy az erdélyi románságot, mert a helyzet már pl. Krassó-Szörényben egészen más. És értem a szerb ajkú polgártársaink egy részét is. A szerb kérdés nem próbáltatott ki ugy, mint a román kérdés, mert hiszen szerb betörés csak Szlavónia területére történt, a szorosan vett Magyarország nem. Tudom azt is, hogy szerb polgártársaink között vannak nagyon sokan, akik hű polgárai ennek a hazának, épugy, mint román polgártársaink között is vannak sokan ilyenek. De, engedelmet kérek — és itt elsősorban a haza­fias szerbséghez fordulok — hiszen ha valakit, őket kell, hogy ez a kérdés a legközelebbről érde­kelje, struczpolitikát követni nem szabad és azon demagóg üzelmekkel szemben, amelyek különö­sen a szerb egyház terén ütötték fel fejüket a háborút megelőző évtizedben, alaposan, kellő hatálylyal és természetesen a hazafias szerbség­gel kezet fogva el kell bánni. Itt abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a szerb egyház autonómiája önmagát zsák­utczába vitte, mert a háború előtt fel volt füg­gesztve, ugy hogy az egyházi szervezetnek kérdése önmagától napirendre kerül. Én azt hiszem, hogy most a háború tannlsága alapján nem lehet megelégedni azzal, hogy autonóm utón egy uj egyházi statútum jöjjön létre. Bizonyos alapvető kérdéseket törvényben kellene rendezni. (Helyes­lés.) Az 1869. évi törvénynek megfelelő revíziója után, ismétlem, a szerb főpapságnak és hazafias szerb elemnek közreműködésével, de olyan módon, amely a szerb egyháznak autonómiát biztosítson, olyan autonómiát, amilyennel orthodeksz egyház sehol a világon sem bir, de amely a magyar nemzeti és állami szempontoknak és a mérsékelt, haza­fiasabb szerb elem túlsúlyának megadja az érvé­nyesülés lehetőségét. (Helyeslés.) Valamivel más a helyzet a románságot ille­tőleg. Más azért is, mert ott nemcsak görög keleti, hanem görög katholikus románsággal is állunk szemben és fájdalom, ugyanazok a jelenségek, ame­lyeket észleltünk a görög keletieknél, nem tudom nem fokozattabb mértékben fordultak-e elő a görög katholikus románság erdélyi részénél. Nézetem szerint az első és legfontosabb kér­dés a román tanító- és lelkész-kérdés. Én nem zárkózom el állami iskolák felállítása elől sem, de méltóztassanak megengedni azt a gondolatot, hogy egy szóles zónán most egyszerre csupa állami iskolát állítsunk fel, sem szerencsés, sem czélhoz vezető rendszabálynak nem tartom. Nem tartom azért, mert utóvégre tisztán a geográfiai fekvés véletlene szerint egyformán bánnánk el azokkal is, akiknél helyén van a szigorú fellépés és a töb­biekkel. De nem tartom szerencsésnek azért sem, mert ez a kérdést inkább csak külsőségeiben fogná meg. Hiszen ha most a t. kultuszminister ur az előtt a feladat előtt találja magát, hogy egyszerre nagyszámú erdélyi román iskolába állami tanítót nevezzen ki, vagy kénytelen a meglévő tanítókat oda kinevezni és méltóztassék megengedni, nem

Next

/
Thumbnails
Contents