Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-795

795. országos ülés 1918 június 19-én, szerdán. 393 mondom, hogy közömbös, de nem is döntő fontos­ságú körülmény, hogy ugyanaz a román tanitó, mint felekezeti tanitó, vagy mint állami tanitó folytatja-e működését, vagy kénytelen odavinni tömegesen olyan tanítókat, akik románul egy szót sem beszélnek, sem a gyerekkel, sem a néppel érintkezni nem tudnak. Márpedig méltóztassanak megengedni, egy jó tanitó nagy áldás lehet egy községre és egy jó tanitó hatalmas támasza lehet a magyar nemzeti eszmének, de csak, ha tud a nép nyelvén, ha a gyerekkel a maga anyanyelvén tud beszélni, máskép meg van zsibbasztva működése és az a fegyver, amelyet kezébe adunk, tompa lesz, azzal külső hatásokat el fog érni, talán a gyerekek a Szózatot fogják tudni szavalni és énekelni, de annak a gyereknek lelkületéhez hozzá férni nem fog és azt az eredményt felmutatni nem tudja, amelyet a nemzeti ügynek az az igazi apostola fel tud mutatni, aki a néppel a saját anyanyelvén tud érintkezni és tudja magát megértetni. Nem azt mondom, ne államosítsunk, ahol szükséges, de kellő disztinkczióval és abban a tem­póban, amelyben teljesen alkalmas, teljesen meg­bízható, a nép anyanyelvét értő tanítókat tudunk odavinni. Másik fontosabb kérdés a lelkészek és a néptanítók képzésének kérdése. Ebben a tekin­tetben az a különben igen kiváló férfiú, aki élődj e volt t. barátomnak, a kultuszminister urnak, jelen állásában, nem hiszem, hogy szernecsés kézzel fogta volna meg a dolgot. Nem fogta meg szeren­csés kézzel akkor, amikor az egész ügy kezelését nemcsak a román főpap ság okialt hagyásával, de sok tekintetben tudatos és provokáló mellőzé­sével intézte. A román főpapság nagy részének hazafiságá­ban nincs okunk kételkedni. Kétségtelen, hogy a román főpapságot is megdöbbentették azok a je­lenségek, amelyekkel az erdélyi betörés járt. Két­ségtelen, hogy a román főpapság át van hatva annak tudatától, hogy a románságnak és pedig épen a román lelkészi és tanítói karnak is ki kell köszörülnie azt a borzasztó csorbát, amelyet haza­fiúi jó hírnevén a betörés ejtett. En tehát meg va­gyok róla győződve, hogy akkor kezeljük helyesen a kérdést, ha komoly és őszinte szót váltunk a ro­mán főpapsággal és azután cselekedeteket kivá­nunk tőlük. A román főpaj)sággal egyetértőleg lehetett volna ezt a kérdést ugy rendezni, hogy messzemenő garancziáka,t kapjunk necsak a tanító­képzés, hanem a lelkészkérdés tekintetében is. Ma azonban a helyzet az, hogy a volt t. kul­tuszminister ur a tanítóképzésnél előjött az álla­milag kinevezett egyes tanárok eszméjével, oda­dobta azt a főpapságot provokáló módon és azután meghátrált a főpapság ellenzése elől s ministeri megbízottakat állított oda, akiknek kötetre megy az utasításuk. Ha az ember ezt elolvassa, beleszé­dül és azt hiszi, hogy Isten tudja mit fognak vele elérni. De aki az életet ismeri, tudni fogja, hogy ezek a ministeri megbízottak nagyon is kevéssé képesek a színfalak mögé belátni és működésük KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXIX. KÖTET. egyáltalán nem fogja pótolni azt a szerepet, ame­lyet betölthetnének a magyar állam által kineve­zett tanárok, akik az illető intézet tanárai. A lel­készképzéshez pedig tudtommal az igen t. volt kultuszminister ur hozzá sem nyúlt, hozzá sem mert nyúlni az után a szerencsétlen kezelése után a kér­désnek, amelylyel a főpapságot maga ellen izgatta. Most itt is abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy volt egy nagy problémája a mag_yar nemzeti életnek, amelyet az események igazán megérleltek a megoldásra. A román betörés leve­rése után ott volt az a moment psichologique, amelyben ezt a kérdést a hazafias románsággal és a román főpapsággal egyetértőleg messzemenő intézkedésekkel meg lehetett volna oldani. Ma már a kérdés megoldása sokkal nehezebb. De azt hi­szem, a helyzet ma sem reménytelen és a t. kor­mány, azt hiszem, ma is tehetne olyan kezde­ményező lépést, amely ezt a vágányából kisiklott vonatot ismét a rendes vágányra tereli. (Halljuk ! Halljuk !) Hiszen itt van egy kérdés — csak ezt akarom még említeni — amely igazán jellemző arra, hogy a nemzetiségi kérdést hogyan nem szabad kezelni. Ez a görögkeleti román egyház közgyűléseire kül­dött kormánybiztos kérdése. Az eddigi magyar jog­állapot szerint az egyházak egyetemes gyűléseire nem kormánybiztost, hanem királyi biztost lehe­tett küldeni. Királyi biztost küldöttek rendszerint a szerb egyház egyetemes üléseire. Tudtommal 1790 óta egyszer sem küldtek a protestáns egyházak zsinataira, de ott is esetről esetre jelzi a kormány, hogy nem fog Ö felségének királyi biztos kiküldése iránt előterjesztést tenni. A dolog, gondolom, az utóbbi időkben nem volt szokásos a román görög­keleti egyházaknál sem. De az erre vonatkozó jog kétségtelenül megvan a protestánsokkal szemben is, a görög keletiekkel szemben is. Eddig soha szó nem volt arról, hogy kormánybiztost küldjön a kormány az egyházmegyék gyűléseire. Nem habozom kijelenteni, hogy ha olyan jelen­ségek merültek volna fel, amelyek ezt szükségessé tették volna ha a kormány azt mondhatta volna, hogy ezen vagy azon az egyházmegyei gyűlésen baj volt, sem a gyűlés többsége, sem a püspök sem az egyházi főhatóság nem volt képes rendet csinálni, az állam tekintélyét megóvni és azért oda felügyelői jogánál fogva kormánybiztost küld ki: ilyen esetben, nekem legalább semmi szavam nem lett volna ez ellen. De engedelmet kérek, akkor, amikor semmi­féle indok nincs, amely ezt szükségessé tenné, egyszerűen mumusnak odaküldeni egyes urakat, részint olyanokat, akik románul sem tudnak, ré­szint olyanokat, akik épen a közelmúltban kifej­tett provokáló, tapintatlan és helytelen ma­guktartása miatt vörös posztók a hazafias román­ság előtt is : ez épen az a tyukszemrehágás, amely a magyar államot nem teszi erősebbé, amely a román naczionalistákat nem teszi gyengébbekké, amely azonban olyan reszenzust kelt a hazafias 1 románság körében is, hogy egyenesen az agita­B0

Next

/
Thumbnails
Contents