Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-795

795. országos ülés 1918 június 19-én, szerdán. 391 tisztviselő nincs a világon, aki, különösen a kisgazdáktól, a felesleget, az utolsó literig el tudjon venni. Hogy abból valamelyes ne maradjon a kisgazdák kezén, az teljesen elérhetetlen és lehetetlen. (Ugy van!) Ami azonban emberileg elérhető, azt a magyar tisztviselői kar telj esitette. Nyugodtan vállalom az összehasonlítást, ám menjen egy vegyes küldöttség, nézze meg a rekvirálást Ausztriában és minálunk. (ügy van! ügy van! a balés a jobboldalon.) Nyugodtan vállalom, hogy sokkal szigorúbban, sokkal lelkiismeretesebben hajtották végre a rekvirálást itt, mint ott ! (Ugy van!) Ha azután azok a tisztviselők, akik ezt az odiózus feladatot ilyen magas kötelességérzettel teljesitik, ezért rnocskolást, gáncsot, vádat, meghurczoltatást kapnak azok részéről, akik törvényes védelmezői kellene, hogy legyenek, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) engedelmet kérek, ilyen eljárás, ilyen kormányzati rendszer mellett fel kell fordulnia ebben az országban minden rendnek és tekintélynek, (ügy van! Ugy van! jobbfelől.) T. ház ! Ezeken a viszonyokon, hála Istennek, túl vagyunk. Azok, akiknek nefastus működése előhozta ezeket, hála Istennek, el vannak távolitva arról a helyről, ahova sohasem lett volna szabad jutniok. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon.) Én csak azt kérem most, méltóztassanak ezeket az égő és fájó sebeket mentől előbb begyógyítani és az ország közigazgatásának alapjában megingott rendjét és jogbiztosságát helyreállítani. (Helyeslés jobbfelől.) T. ház ! Még egy másik nagyfontosságú belpolitikai kérdésről szerettem volna hosszasabban beszélni : és ez a nemzetiségi kérdés. (Halljuk! Halljuk ! a jobboldalon.) Én olyan helyzetben voltam kora ifjúságomtól fogva, hogy ha nem is akartam volna látni, meg kellett volna látnom a nemzetiségi kérdést annak legfontosabb vonatkozásában, t. i. a románsággal kapcsolatos vonatkozásában. Hozzá merem tenni, hogy talán az a szerencséin volt, hogy alkalmam nyílt közvetlenközeiből, az életből megismerkedni a román kérdés kezelésével olyan vidékeken is, ahol bizonyos szerencsésebb előzmények segítségével, de talán egyes kiváló férfiak hazafias belátásánál fogva is ennek a kérdésnek kezelése sokkal örvendetesebb eredményekkel járt és olyan helyeken is, ahol a viszony a románság és a magyarság között nagyon messze áll attól, amit mindannyian kívánunk. Közelről láthattam pl. Biharban a dolognak nagyon örvendetes fejlődését és Erdélyben sok ezzel ellenkező tünetet. Hiszen maguk az első ifjúságom óta tett személyes tapasztalataim kellett volna hogy kifejleszszék bennem azt a meggyőződést, amely tulaj donképen közhelye a magyar politikának, amelynél a czél tekintetében nem lehet köztünk eltérés, csak esetleg a czélhoz vezető ut tekintetében lehet, t. i. hogy Magyarországon a nem magyar ajkú honpolgárokat nemcsak jogegyenlőségben, de szeretetteljes bánásmódban kell részesíteni és őket a magyar államhoz a vonzalom, a szeretet és a tekintély erkölcsi szálaival hozzáfűzni, (Ugy van ! jobbfelöl.) másfelől pedig a magyar állam egységét és nemzeit jellegét támadó minden nemzetiségi üzelemmel és agitáczióval a legnagyobb szigorral szembe szállani. (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon és a középen.) T. ház ! Ez a gondolkozásmód vezetett abban is, amikor régóta sürgettem már a büntetőtörvénykönyv idevágó rendelkezéscinek szigorítását és régóta sürgettem a rendőrség államosítását és az álíamrendőrségnek, az állam biztonságával kapcsolatos rendészeti tevékenységnek öntudatos, szerves, egységes kifejlesztését. De ugyanez a gondolatmenet vezetett arra is, hegy kisérletet tegyek, megnyerni a nemzeti politikának, megnyerni a nemzeti jelleggel bíró magyar állameszmének azokat a nem magyarajku polgárokat is, akik ma bizonyos nemzetiségi agitáczió terén mozognak. Ez volt az indoka azoknak a megbeszéléseknek is, amelyeket ezelőtt néhány évvel, közvetlenül a ministerelnöki állás elfoglalása előtt, majd mind ministerelnök is egyes román nemzetiségi politikusokkal folytattam. Szükségesnek tartom röviden megemlékezni a kérdésről két okból. Az egyik az, hogy csak a közel múltban — nem ugyan a plénumban, de a ház egy bizottságában — Bakonyi Samu t. képviselőtársam annak a nézetének adott kifejezést, mintha ezek a tárgyalások vagy megbeszélések a külpolitikai helyzet kényszerének hatása alatt történtek volna. Én akkor is jeleztem röviden, hogy ez merőben téves felfogás. Engem az a felfogás vezetett, hogy egyszer végre-valahára meg kell tenni a komoly kisérletet; lefegyverezni a nenizetisgéi agitácziót, olyan tisztázását hozni létre az eszméknek, amelynél fogva azok is, akik ma bizonyos nemzetiségi politikai programmot vallanak, ezt a programmot levehessék a napirendről és fentartás nélkül beleolvadjanak a magyar közéletbe. Ha azután ez a kísérlet nem sikerült, akkor teljes erélylyel, az eddiginél sokkal messzebbmenő és szigorúbb eszközökkel kell azokkal szemben fellépni, akik ezeket a széthúzó politikai tendencziákat képviselik. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Az az egész megbeszélés, amit hosszú időn keresztül folytattam, abból az alapgondolatból indult ki, hogy abban az esetben, ha pozitív eredményhez vezet, azok az urak, akikkel beszéltem, akik a román naczionalista pártban előkelő, vezetőszerepet töltenek be, a maguk naczionalista programmjának ki nem elégített részét leveszik a napirendről, elejtik, s a magyar közéletbe mint valamely magyar politikai párt tagjai beleolvadnak. Hogy ez a tárgyalás helyes volt-e. vagy sem, arról most nem akarok sokat beszélni — utóvégre nem érünk rá retrospektív polémiákra — szerintem helyes volt, én tisztelem a más meggyőződését is, de az kétségtelen, hogy a magyar állam érdekei szempontjából semmi irányban kifogás alá ez a törekvés nem eshetett és a legfurcgábban esik ebben a tekintetben a kritika és a politikai szemrehányás olyanok részéről, akik minden lépten-nyomon, ma is hol ennek, hol annak a városnak piaczán kezet