Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-792

792. országos ülés 1918 június 12-én, szerdán. 323 sorsa. Méltóztatnak jól tudni, hogy ez Lengyelországnak, különösen Lodz vidéken, virágzó gyáripara volt, oly nagy méretű, hogy a gyáripar látta el Oroszország legnagyobb részét ipari termékekkel. Még a keletszibériai részek is nagyrészt ezen a vidéken előállított iparczikkeket vásároltak és használtak fel. Természetes, hogy a katonai műveletek szükségessé tették nem egy helyen a lengyel ipar megkárosítását, de ezt nem is kifogásolja senki sem. Történt azonban az, hogy — megengedem vis major, vagy valami más okokból — a lengyel gyáriparnak ott maradt nyersterményeit, a gyártelepek berendezésének nagy részét összepakkoltäk és elvitték a németek. Lovászy Márton: Német szokás szerint! (Zaj.) Gr. Batthyány Tivadar: ügy hogy komoly, ahhoz értő lengyel uri emberek számitása szerint Lengyelországból Németországba körülbelül két és fél milliárd értéket vittek volna el a lengyel ipar nyerstermékeiből, gyári felszereléseiből stb. Én megengedem, hogy ez az adat nem helytálló, hogy túlzott, de az a tény, hogy gyári felszereléseket, berendezéseket és nyersterményeket elszállítottak, határozottan igen kellemetlen benyomásokat hagyott Látra. Egy hang (balfelöl): A felszabadítók! Nóvák János: Ez bizonyítja, hogy Erdélyből is többet vittek el a németek, mint a románok ! (Zaj.) Gr. Batthyány Tivadar: Ez a tény nagyon felizgatta a hangulatot. Meg kell még említenem a német főkormányzatnak azt a rendelkezését, amelylyel — mint méltóztatnak tudni — lengyel vidékekről elszállították Németországba, akaratuk ellenére, a lengyel munkaerőket. Sőt voltak olyan esetek is, hogy pl. Vilna városában a legintelligensebb publikum köréből is kényszermunkálkodásra kényszeritett embereket a német közigazgatás. Még csak a kép teljessége kedvéért felemlítem, hogy alighogy a német adminkztráczió berendezkedett német területen, a közoktatást is magához akarta vonni, sőt ott már erősen germanizáló rendelkezéseket tettek, amelyek csak később, nagy ellenhatás után voltak azután visszavonhatok. Hozzáteszem, hogy pl. a lengyel protestáns egyház kebelében mindenkép ki akarták forszírozni a német belső hivatalos nyelvnek alkalmazását és odáig ment ez az erőszakoskodás, hogy csak akkor hagyták abba és engedték meg a két nyelv paritását, amikor a protestánsok azzal fenyegetőztek, hogy tömegesen ott hagyják a protestáns egyházat. Még felemlíthetnék száz ilyen esetet, amelyek tudomásomra jutottak, de nem teszem, mert — mondom — nem akarok túlozni; ezeket is csak azért hozom fel, hogy bizonyos fokig mentsem a lengyelséget, ha annak eljárásában és magatartásában ingadozásokat tapasztalmik és ha azt látjuk, hogy nem fogadták a mi okkupaczicnális rendelkezéseinket olyan lelkesedéssel és bizalommal, aminőt bizonyára, megérdenieltür.k volna, ha ilyen gikszereket — erősebb kifejezést nem akarok használni — el nem követünk. Tagadhatatlan, hogy a lublini főkormányzóság területén is történtek ilyen természetű hibák, noha örömmel kell konstatálnom, hogy a lublini osztrák-magyar főkormányzóság mégis sokkal óvatosabb volt e tekintetben, mint német szövetséges társaink. Hogy a lubüni és a varsói főkormányzósági területeket gazdaságilag, sőt közlekedésileg ugy elzárták, hogy a legszigorúbb vámvonal is semmi ahhoz képest és hogy ilyen körülmények között a bizalmatlanság bizonyos mértékben itt is indokolt, ezt talán felesleges különösen kiemelni. Ami ezeket a panaszokat illeti, nem én hozom őket nyilvánosságra, nem is tettem volna, de hiszen Lubomirszki herczeg ezeket az osztrák képviselőházban egy nagy beszédben már mind elpanaszolta, azok a nyilvánosság elé kerültek és igy én igazán csak a lengyelségnek itt a magyar képviselőházban bizonyos igazolása szempontjából utalok ezekre a szomorú eseményekre. Különösen ki kell még emelnem azt az eljárást, — hangsúlyozom és aláhúzom: szerencsétlen eljárást — amelyet a lengyel hadsereg kérdésében követtek. Ezeket a rendelkezéseket most de part et d'autre ugy a berlini, mint a bécsi kormányzat részéről, ugy a varsói, mint a lublini főkormányzóság részérő 1 jellemzi a viszonyoknak és az igényeknek fel nem ismerése, jellemzi azonkívül az a tény, hogy mindig csak nagy felháborodások, nagy izgalmak árán tették meg azokat az intézkedéseket, amelyeket, ha kezdettől fogva proprio motu tesznek, azok nagy hatással lettek volna, míg igy megkésve, keserűségek, verekedések után megtéve, hatásukat már elveszítették. Ennek a szerencsétlen eljárásnak kell betudni azt, hogy midőn a két főkormányzó a toborzási proklamácziót kiadta a lengyel hadseregre nézve, annak eredménye nem volt. Ezeknek a szerencsétlen intézkedéseknek kellett azután betudni a lengyel hadsereg körüli egész akcziónak babikerét. Itt volt az annyi port felvert eskü kérdése. Ha jól emlékszem, hét vagy nyolez hónapon át folytak a viták az eskü szövegére, nézve, és ez volt az egyik főoka annak, hogy a lengyel hadsereg létre nem jöhetett. Olyan esküt akartak letétetni velük, amelyben nemcsak Ő felségének, a mi királyunknak, hanem a német császárnak és a porosz királynak is hűséget akartak esketni. Nyilvánosai! beszélek, nem fejtegetem a dolgot tovább. De a lengyelektől, akik olyan közel laknak Posenhez, ugyebár, kissé mégis nehéz volt ennek a kívánságnak teljesítését követelni? Hét vagy nyolez hónap után elejtették ezt az esküformát, megadták azt az esküformát, amelyet a lengyelek eredetileg kívántak. Ekkor természetesen az a pszichológiai momentum már rég túlélte magát, már nem volt meg az a hatása, amely nyolez hónap előtt bizonyosan meglett volna. A lengyel hadsereg kérdésében itt van azután 41*