Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-784

152 784. országos ülés 1918 május 14-én, kedden. ségek és a városok háztartásának bizonyos fokú retablirozására irányuló pontját is. Ez természetesen csak szerény kezdet, hiszen az első osztályú kereseti adónak átadása, az a két és fél vagy három millió magában véve nem jelent különösen sokat, de mindenesetre ez az első lépés, s épen az első lépés az, amelyet megtenni nehéz volt. És én azt hiszem, hogy ha ezen az utón tovább haladunk, aminek bizonyos nyomát látjuk a bortermelési adónál, ilyenféle módon a pénzügyminister ur a községi és városi háztartásoknak segítségére lehet. E tekintetben azonban igen súlyos aggályokkal kell szembeszállanunk, mert. tapasztaljuk horrens emelkedését ezeknek az adózásoknak. Olyan drága az adminisztratív élet, hogy ma már a száz százalék pótadóval adminisztráló községek — pl. Csanád vármegyében is, ahol elégadóalap van — már a ritkaságok közé tartoznak. Makó városa például 160 százalék községi pótadóval van megterhelve. Remélem, hogy a pénzügyminister ur jövő politikájának beköszöntője volt ez az átruházás és ha ez tovább lesz fejleszthető,, esetleg a regálék egy részének átadásával, akkor mégis könnyít hetnők a községek háztartásának terheit anélkül, hogy a községek életképességét megbénitanók. Szükséges továbbá a szigorú kontroll a községek háztartásában. Ez az ellenőrzés részint a képviselőtestületekre háramlik, amelyek azonban rendesen nem felelnek meg ennek a kötelezettségüknek, részint a törvényhatósági bizottságra, amelyek azonban még kevésbbé felelnek meg. Adminisztrative, formailag, még csak el lesznek intézve a költségvetések, de tapasztalatom szerint a költségvetések valósággal nem lesznek letárgyalva. Ez is egy pont, amely az adminisztráczió jövendő reformjának fontos kérdését képezi és én azt hiszem, hogy nem is lehet az adminisztráczió reformját megcsinálni anélkül, hogy a községekben is meg ne csináljuk a reformot és a községek háztartásának rendezésével ugy az adózás ügyvitelét, mint a vármegyék részéről az ellenőrzést hatékonyabban megszervezzük. Ami a 60 százalékos adópótlékot illeti, itt természetesen az a lényeg, hogy sok munka nélkül kapja az adópénztár e jövedelmet. Természetes, hogy ez messze elvisz attól, amit 1909-ben az akkori pénzügyminister ur által megkezdett és a későbbi kormány által folytatott adóreform meg akart teremteni, s arnely tudvalevőleg arra törekedett, hogy az elavult hozadéki adókat a személyes és általános adókkal váltsa fel és ezekre fektesse az államháztartás terheit. Most sajnálatos körülmények folytán megkapjuk sokkal súlyosabban az általános adókat, de megtartjuk — és pedig tetézve, 60 százalékra nagyobbítva — a régi hozadéki adókat is. Ezt persze tudományos alapon lehetne kritizálni, de e kritikától minden okos ember ma tartózkodik, mert már nem arról van szó, hogy egy kiváló fináncztheoretikus művet alkossunk, hanem hogy ezt az óriási összeget, amelyet fedeznünk kell, valamiképen összehozzuk. Tekintettel erre az átmenetre, ma nem lehet az adózás rendszerét megváltoztatnunk; a 60 százalékos pótlékot tehát, bármennyire érint engem ép ugy, mint az ország bármely más adófizető polgárát, nyugalommal el kell fogadnunk, mert mást nem tehetünk. Hatvan százalékkal meg kell tehát terhelnünk adózásunkat; ennyi áldozatot meg kell hoznunk abban a reményben, hogy a béke idejében az adózás konstrukcziója át lesz idomítható és hogy ez a mai állapot végre is átmeneti időszaknak fog bizonyulni és nem végleges helyzetnek. Ami az adómunkálatokat illeti, itt a t. előbbi kormány is és a jelenlegi kormány is, különösen arra iparkodott, hogy külföldi példák után az úgynevezett autonóm önadóztatás elvét állapítsa meg. Nem akarom a világért sem hazánknak munkaképességét lekicsinyelni, de be kell ismernünk azt, amit már sokszor tapasztaltunk, hogy épen azok, akik a legtöbbször hangoztatják a zöld asztalnál az autonómiát, az elsők, akik a munkánál és a gyakorlatban sietnek az alól kibújni. (Igaz ! Ugy van!) Két év előtt tárgyaltuk az adóreformot. Akkor talán Vázsonyi képviselő ur volt az, akinek indítványára a választott tagok száma a kinevezettekhez képest növeltetett, bár még nem érjük el a porosz példát, ahol a választott tagok száma kétszerese a kormány által kinevezetteknek. De már az ideg is tapasztaltuk, hogy a bizottságok egybeállítása milyen nehézséggel járt. Alig akadt megfelelő ember, aki a bizottsági tagságra vállalkozott volna, amihez hozzájárult az is, hogy a mostani uj adótörvénynél kimondottuk, hogy mindig csak járásonként szerveztetnek a bizottságok és a járásokban csak olyanok lesznek alkalmazva, akik maguk is az odavaló adózó polgárok közé tartoztak. Az első kivetésnél még az egész vármegye rezervoárjából lehetett meríteni a tagokat. Elvileg az önadóztatás teljesen helyes, mert azt jelenti, hogy az, aki adót fizet, az adót ki is vet. Tehát bizonyos szűkebb körzetben maguk az adózók közt történik az adókivetés. Azonban a gyakorlatban oly kevés arra alkalmas ember van, még az intelligensebb és kulturáltabb törvényhatóságokban is, hogy bizony megesett, hogy egyes járási bizottságokban alig volt valaki, aki értett az adójavaslatokhoz. Megtörtént, hogy az elnökön kivül alig volt olyan választott tag, aki — minthogy a választójogról most sokat beszélünk, tehát innen veszem hasonlatomat — a negyedik elemi osztályú képzettségnek megfelelt volna. Ezekkel bizony nagyon nehéz komoly munkát végezni; és ahol nem az elnök az, aki kezében tartja a kérdést, ott a pénzügyi igazgatóság adóbiztosa az, aki dominálja a bizottságot. Ám az adóbiztosok kiválasztása sem történhetett mindig azzal az előrelátással és körültekintéssel, amelyet máskülönben meg kellett vobia kívánni. Minthogy kevés személyzet van, a szabad pályán lévő arra jelentkező egyénekből kellett kinevezni adóbiztosokat, ügyvédekből stb,, akik sokszor igen nagy jóaka-