Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-760

82 760. országos ülés 1917 deczember 12-én, szerdán. Minket a közvélemény ma ugy proíokollál, hogy »a kormányt támogató pártok«. Ez nem mindig jó hivatal (Derültség.) és az adott eset­ben és éjjen ennél a törvényjavaslatnál külön­leges helyzetet statuál ránk, mondjuk én rám, a függetlenségi pártnak egyik szerény katoná­jára. Mi t, i. a kormány több tagjával szemben egy közös múltnak, egy közösen átélt szenve­déses múltnak emlékei alapján feltétlenül köte­lező bizalmi elólegi viszonyban vagyunk, előle­gezzük a politikai bizalmat azoknak, akikkel együtt szenvedtünk, együtt küzdöttünk és akik­kel együtt éltük végig a megaláztatásnak is összes konzekvencziáit. Ez a kormánypártiság azonban, nehogy félre­értés legyen, semmi másra nem kötelez minket, mint a kormányzati programm gyanánt válasz­tott két kardinális pontban a kormány támo­gatására; ez pedig áll a választójogi reformról és áll a katolikus autonómiáról. Minden egyéb dologban, ami elveinknek nemcsak teljes fen­tartásával, de a gróf Apponyi Albert választott módszer szerint az esetleges kohzekvencziák le­vonásával is, elveink sérelme nélkül léptünk ebbe a viszonyba és mi épen a gazdasági téren, ahol az önálló gazdasági létnek voltunk, vagyunk és maradunk katonái, arról, hogy ezt minden pillanatban érvényesítsük és követeljük, sem le nem mondtunk, sem lemondani hajlandók nem vagyunk. Ennek a helyzetnek kulcsa gyanánt be kell állitanom, hogy minden olyan törekvést, amely a függetlenségi és 48-as pártot elütné annak lehetőségétől, hogy ez a nagy gazdasági kérdés, az önálló vagy a közös vámterület kér­dése a jövő országgyűlésen oldassák meg, minden ilyen kísérletet nekünk a legszigorúbban a konzekvencziák levonásával kellene megtorolnunk és illetőleg, ha tőlünk telik, megakadályoznunk. Miért mondtam el mindezeket a dolgokat? Azért, mert itt a mostani javaslatot képviselő t. minister úrral szemben kivételes helyzetben vagyunk. A t. minister ur t. i. és az ő igen tisztelt államtitkára a közösen megvívott harcz szenvedéseiben nem volt velünk osztályos, sőt nem is volt j>assziv szemlélő és nem is volt a madártávlatból vigiláló politikus, hanem, a t. képviselő urak — már értem a t. minister urat és az igen t. államtitkár urat — aktiv részt vettek az ellenünk lefolytatott akczióban, amire nézve nem fűzöm tovább ezt a gondolatot, csak azt az egyetlen egy konkluzumot vonom le, hogy ezek az emlékek nem jogosítják az ura­kat arra, hogy bizalmat előlegezzenek tőlünk. Mi tehát a konkluzum? Mi jó emberek vagyunk, (Derültség.) hajlandók vagyunk meg is bocsátani. De valamit követelünk: egy kis programmot, hogy mi az, amit a t. minister ur ezzel a meghatalmazással abban a székben kép­viselni fog az alatt az idő alatt, amelyre mi neki ezt a felhatalmazást megadjuk. Mert ahhoz ugyebár kétség nem fér, hogy amit a t. előadd ur elmondott erre a javaslatra vonatkozólag, arra nem lehet mást felelni, mint hogy elfogad­juk ezt a javaslatot, mert hiszen az adott hely­zetben más javaslatról szó sem lehet. Amiről tehát szó van, az nem az, hogy elfogadom-e a javaslatot vagy nem, hanem az,-hozzájárulok-e ahhoz a politikai bizalomhoz, amely szükséges egy ilyen nagy kérdés kezelésénél, amely ezen idő alatt a minister urat megilleti a nagy gaz­dasági kérdések körül. Ha e tekintetben felvetem magamnak a kérdést, nem foglalkozom tovább a kérdésnek kellemetlen reminiszezencziáival, mert minden lehetőségét ki akarom zárni annak, hogy bármi­féle személyes vonatkozású lehessen az én fel­szólalásom. Objektív alapon akarom tehát ke­zelni a kérdést, tisztán mint függetlenségi em­ber és azon az alapon, kapok-e arra megnyug­tatást, hogy ez a felhatalmazási törvény nem fog olyan módon felhasználtatni, hogy ennek az alapján a külfölddel való alkudozások és kö­tendő szerződések ugy legyenek megkötve, hogy valami prejudicziumot alkotnának a közös vámterület mellett, még inkább, hozzáteszem, a húszesztendős kereskedelmi szerződés mellett. Én nem akarom hosszadalmasan untatni a házat azzal, mit jelentene Magyarországnak a háború kellő közepén, vagy annak esetleg békés utón való befejezésekor egy átmeneti kor­szakban húsz esztendőre lekötni a gazdasági, nemzeti önállóságot és húsz esztendőre elfelej­tetni a világgal azt, hogy Magyarország gaz­dasági egység és önálló nemzetközi szerződési alany. Az adott körülmények között ez a húsz esztendő temetése lenne a nemzet gazdasági ön­állóságának és én azt, t. képviselőház, a függet­lenségi ]3árt őszinte hiye, soha és semmi körül­mények között nem vagyok hajlandó támogatni, (Helyeslés balfelöl.) nem, bármiféle politikai konstellácziő kedvéért, hogy meghatalmazást ad­jak valamely ministernek arra, hogy ilyen útra térve olyan preczedenseket alkothasson, amelyek­kel a nemzet uj választóközönségének lehetet­lenné tegyem a reparácziót. Ez a konkrét tényállás és én ezen előz­mények alapján rátérek arra, hogy gyakorlatilag is lehetővé tegyem a t. minister urnak azt, hogy könnyebben felelhessen és nyugtathassa meg az országot is. Azt hiszem, hogy az is elég lenne, ha csak a függetlenségi párt megnyugta­tását tűzném ki, hogy nyugtasson meg az iránt, hogy milyen reménységgel foghatunk mi ehhez a meghatalmazáshoz és ehhez a provizóriumhoz a tekintetben, hogy a mi elveinken nem fog sérelem esni. T. képviselőház! A sokféle variácziónak, amely ezen a téren rendelkezésünkre áll, mellő­zésével egynéhány kiragadott kérdésre szorítko­zom. (Halljuk! balfelöl.) Az első dolog, amely itt van mindnyájunk szive óhajtása szerint, az Oroszországgal megkötendő béke kérdése. Itt

Next

/
Thumbnails
Contents