Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.
Ülésnapok - 1910-772
772. országos ülés 1918 február 20-án, szerdán. 325 és nézze meg, hogy mi volt annak az oka. Erre a főszolgabíró azt felelte, hogy várják meg, mig több baleset történik, akkor fog a helyszínre menni. (Derültség a jobboldalon.) Kérdem minden szocziális gondolkozású embertől, azt hiszi-e, hogy erre a masinára rá tudja srófolni a szocziálpolitika gépezetét ? (Zaj és félkiáltások a baloldalon : Mikor volt az ?) FalllSSy Árpád : Azt is mondja meg, ki volt az. (Zaj a baloldalon.) Elnök: Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak a közbeszólásoktól tartózkodni. (Zaj a baloldalon.) Csendet kérek, képviselő urak, méltóztassanak a szónokot meghallgatni. Hegedüs Lóránt: Ebből az következik, hogy ha igaz az, — s én hiszek a minister ur Ígéretének — hogy a kormány szocziáhoolitikát akar csinálni — és széles választójoggal mást, mint szocziálpolitikát nem lehet csinálni — akkor szükséges, hogy ne hagyjuk figyelmen kivül a premisszát. Ennek a premisszája a közigazgatás államosítása, amivel a kormány nemcsak saját programmjával nem jön ellentétbe, hanem épen ezen programmot szolgálja. A másik — és erre hivom fel különösen függetlenségi barátaim figyelmét — az, hogy szerintem a magyar hadsereg kérdését a közigazgatás államosítása nélkül lehetetlen megcsinálni. A múltkor, a t. háznak azon részén állva, elmondtam őszintén, hogy sok évig a delegácziónak hadügyi előadója voltam s akik szívesek voltak szerény működésemet figyelemmel kisérni, mondhatják, hogy helyes vagy helytelen volt, de hogy a lelkiismeretes embernek szívósságával igyekeztem az adatokat kikotorni, az bizonyos. Ma azt mondom, hogy ezen adatok egy részében csalódtam. Mert nincs más megoldás, mint az, hogy a magyar hadseregnek magyar szervezetét csak magyar hatóságra lehet bízni. Bebizonyítottam, hogy többé a hadsereg gazdasági ellátását, melyben négy milliárd kárt okoztak e szegény országnak, közös szervekre bízni nem lehet. En nem tudom más oldalról a kérdést megvilágítani, mert csak közgazdasággal foglalkozom; mások talán más oldalról fogják a kérdést vizsgálni, de mind erre az eredményre fognak jutni. Mire tanított meg minket ez a világháború? Arra, hogy nem igaz az, amit a hadtörténetből tanultunk, hogy nem egy csatán dől el a háború sorsa, hanem a frontok óriási küzdelmén, amelynek három tényezője van. Első tényezője az illető ország gazdasági és ipari produkcziója, a második a közlekedési hálózat, a harmadik maga a hadvezetés künn a fronton. Ha idő lesz rá, majd valamikor elmondom tán azt is, hogy nálunk a Transport-Leitung mennyire nem volt tisztában azzal, hogy egy lokomotivba mennyi vizet lehet beönteni, hogy egy vonalat mennyire lehet megterhelni, hogy egy állomáson hány kocsit lehet igénybevenni stb. és mennyi baj származott ebből. Ezen három egyenlő tényezőtől függ az, hogy valamely állam a háborúban felül marad-e : a gazdasági és ipari termeléstől, a közlekedéstől és magától a hadi vezetésétől. Ha tehát az első kettőnek szervezete valakinek a kezében van, ugyanannak kezében kell lennie a harmadik tényező szervezetének is. Ha tehát a magyar közigazgatás kezében van az ipari admmisztráczió és a közlekedés, neki kell átvennie a végső, a harmadik fokú igazgatást is. Mindez pedig csak czentralizáczió, államosított és nem ósdi, eldarabolt és a nemzetiségeknek odadobott közigazgatással lehetséges. (Igaz! ügy van I jobb felől.) Elmondtam őszintén nézetemet. A kormánytól függ, vájjon a dilemma melyik megoldását akarja : azt-e, hogy ezen házban igyekezzünk egymáshoz annyira közeledni, egymás aggályait anynyira megérteni, hogy megcsináljuk a választási reformot. Vagy nem ez a czél lebeg-e előttünk, hanem az, hogy ne találjuk meg a választójog megoldását, mert akkor visszajöhet a munkapárt. Hozzáteszem még, hogy a választási reform minden más reformtól abban különbözik, hogy többé visszacsinálni nem lehet. Ennélfogva a minimum, amit kérhetünk, az, hogy azok, mint én is, akik tovább akarnánk menni, várjunk egy kicsit, nézzük meg, hogy az aggályoskodóknak nem lesz-e igazuk, mert ha ők tévednek, akkor ennek csak az lesz a következménye, hogy néhány év múlva megint lesz választói törvényjavaslat, de ha mi tévedünk, azt többé kijavítani nem lehet. (Igaz ! ügy van ! a jobboldalon.) Ez vonatkozik arra — s ez az utolsó, amit erről a kérdésről szólok — hogy a kormány azt mondja: a választási reformot nyugvópontra kell juttatni. Tökéletesen igaz. Csakhogy mi mást értünk nyugvópont alatt. Először is sehol a világon — ezt bizonyítja Vázsonyi Vilmos igazságügyminister urnak, akinek a tehetségét és jellemét igen tisztelem, nagy adatgyűjtése — sehol a világon választási reform nincs befejezve, folyton csinálnak választási reformot s ahol a férfiak abbanhagyják, az asszonyok nem hagyják nyugodni ezt a kérdést. Ez a választási reform folyton készül tovább, lehetetlenség azt hinni, hogy épen Magyarországon fog megállani. Juhász-Nagy Sándor t. képviselőtársam azt mondotta, hogy ne uj adókat hozzon be először a munkapárt, hanem a nemzet szervezetét épitse ki. Igen, épen a nemzet szervezetét kell folyton kiépíteni. Mi történt volna', ha azt mondottuk volna, hogy megoldottuk összes problémánkat ? Akkor betehetnek minket a múzeumba a többi bebalzsamozott múmia közé. Folyton kell kiegészíteni, sehol az nyugodni nem fog, tehát nálunk sem, de nem is kell félni, hogy a fejlődés tovább halad ; ezt a fejlődést előre késő időkig megcsinálni nem lehet, vagyis hogy budapesti j argonban beszéljek, nem lehet előre borotválkozni. Ha tehát ezeket a szempontokat nézzük, ha látjuk, hogy a választójognak a választójogon kivül álló egyensúlyát is meg kell teremteni, ha tekintetbe veszszük, hogy méltó aggodalmakat táplálnak hazafiak és keressük a nyugvópontot ; akkor figyelembe