Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-767

767, országos ülés 1918 február 6-án, szerdán. 22

<) szólalásomban ráirányítani a t. ház figyelmét a nemzet egyik legnagyobb sebére, a legnagyobb szocziálatlanságra és hazafiatlanságra, amelyet talán az idők hoztak magukkal, de a magyar kormány és a magyar országgyűlés mindig eltűrt és nem intézkedett, hogy az megváltó ztassék. A hadi özvegyek, a hadi árvák és a hadi rokkantak sorsát értem. Kétségbevonhatatlan tény, — számokkal tudom bizonyítani, — hogy annak a katonának családja, aki hősi halált halt, eddig is, ezután is kevesebb segedelmet kap bármilyen czimen, mint annak családja, aki nem esett el a hazáért. Ez oly igazságtalanság, amely elhiszem, hogy a kormányzat első idejében jóhiszeműen megtörténhetett, mert senki sem számithatott a háború ilyen hosszú tartamára és bizonyos régi katonai törvények megváltoztatására nem volt idő. Egészen objektíve és méltányosan gondolkodom tehát, amikor ezt megállapítom, de nem volt szabad ezt tovább fentartani, amikor már látszott, hogy a háború hosszú ideig fog tartani és amikor oly nagy lett a hadi özvegyek és hadi árvák száma ebben az országban. Méltóztassék megkérdezni minden olyan saját szervüket, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, — a múltkor bátor voltam számokkal bizonyítani, most nem akarom itt újból felhozni ezeket a számokat, — hogy a hadiözvegyek és a hadiárvák még ezután is, amikor már a négyszeresére felemelt katonai ellátás diját és az ideiglenes állami segélyt fogják kapni, még mindig kevesebbet fognak kapni, mint amennyi a hadi segély lesz abban az időben. Ezt az akkori ellenzék, a mai kormánypárt is addig, amig a túloldal volt hatalmon, állandóan felemlítette, állandóan perhorreszkálta. Első felszólalásomban én épen azt kifogásoltam, hogy bár kifejezték ennek az igazságtalan ténynek horderejét, mégis — és azért zúgtak ellenem — nem elég erővel fogtak össze ebben a kérdésben. Az én lelkiismeretem azt követeli, hogy ezt a sérelmet állandóan felszínen tartsam addig, amig ezt meg nem változtatják. A magyar országgyűlésnek ebben a kérdésben nem szabad engednie és a hadiözvegyeket és hadiárvákat, akiknek fentartói ezért a hazáért, ezért az országért haltak meg, nem szabad anyagi büntetésben részesíteni azért, mert kény ér keresőjük, családfentartójuk hősi halott lett. (Ugy van! jobb felől) Bartos János: Miért nem csinálták meg? Farkas Pál: Mi akkor is kívántuk! Fényes László: Épen azt vethetem most szemükre, — ne méltóztassanak rám haragudni, én esak kötelességemet teljesítem akkor, amikor azt mondom, — hogy immár majdnem háromnegyed esztendeje támogatjuk, illetve támogatják a kormányt. Egy hang (balfelöl): Ön is! Fényes László: Én nem támogatom épen ezek miatt az okok miatt, de önök támogatják. Ez volt az, amit a szemükre vetettem és most is a szemükre vetek, hogy nem erőszakolták ki a saját kormányzatuktól, hogy a hadiözvegyek is megkapják a hadisegélyt. En gondoltam arra is, hogy bizonyos katonai elszámolások miatt ez nehézségbe ütköznék ós erre azt mondtam akkor, hogy meg lehetne csinálni ugy a dolgot, hogy egy generális rendelettel kimondják: az eddig kiutalványozott katonai segélyek visszatartandók és az • illetőknek hadisegély adandó. Nagyon egyszerűen meg lehetett volna ezt csinálni. Azonban a kormánynak annyi egyéb politikai és személyi feladata van, hogy ezt a nemzet életére sorsdöntőén fontos és épen nemzeti szempontból annyira szégyenteljes kérdést nem tudja megoldani. Azért voltam bátor a múltkor azt mondani, amikor ebbe a terembe belépve, hallottam, hogy a hősök sírját meg kell koszorúzni, hogy én is koszorút tennék minden sirra, de előbb az özvegyeknek és az árváknak kenyeret, ruhát és czipőt adnék. Nem érnek a koszorúval semmit. Ha az a hősi halott fel tudna kelni abból a sirból, ő is ledobná a koszorút, amig a családjának nincs kenyere, ruhája és czipője. Mondom, az én lelkiismeretem azt kívánja, hogy ezt a kérdést, valahányszor arra alkalmam van, mindig előhozzam ebben a házban és szeme elé tartsam ennek az országgyűlésnek, hogy még mindig nem történt semmi a hadiözvegyek és árvák ügyében. Helyesebben szólva, történt már valami, igaz, hogy felemeltetett a segély, de még mindig kevesebbet kajmak, mint a hadisegélyes asszonyok. Ez az, amit kifogásolok, ez az, amiben a lelkiismeretükre appellálok. Mondják meg nekem, vájjon helyes-e, igazságos-e, méltányos-e, hogy az államkincstár, vagy a közös hadügyi kormány — vagy nevezzük bárminek — nyerészkedik azon, hogy elesett néhány százezer ember ? Mert a dolog tényleg ugy áll, hogy a két állam nyer akkor, ha valaki elesik, mert akkor kevesebbet fizet az elesett katona családjának. Ennek az orvoslásához nem kell semmi mélységes szocziális gondolkozás, sem valami túlnagy demokrata érzés, de azt a demokrata érzést csakugyan a tettekben kell megnyilvánítani, nem pedig puszta szavakban, frázisokban. Áttérek most már a kormány működésének egy másik olyan irányára, amely mindennek mondható, csak nem demokratikusnak. A sajtóczenzura kérdésével akarok foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) Voltam bátor már a múlt alkalommal, amikor egy konkrét esetből kifolyólag interpellácziót intéztem a ministerelnök úrhoz, szóbahozni azt, hogy a sajtóczenzurát nemcsak, hogy nem. kezelik demokratikus irányban, hanem, mondhatom, ebben a tekintetben most már hétmértföldes csizmával megyünk visszafelé a demokráczia utján. Voltam bátor szószerint idézni az igazságügyminister urnak szavait, aki akkor, első igazságügyministersége első napjainak hevületében, kimondta a nagy szót, hogy gondoskodni fog róla, hogy »a sajtó-